A James Watt által 1769-ben feltalált gőzgépet sokan sok mindenre hasznosították az elmúlt időben, én azonban egy teljesen új perspektívát kínálok a tudománynak, ugyanis ahogy én az emelkedőkön felfelé futva haladva fújtatok, az egy kihasználatlan energia, nem tudom, talán kávégépet azért csak érdemes lenne rám kötni.**

Pedig nem nagy az emelkedő, ellenben alattomos és hosszan elnyúló, viszont magam sem értem,  hogyan történt, de kezdem megszeretni. Igaz, a tekintetem mindig csak egy közeli pontra emelem, nem kutatom az emelkedő végén lévő horizontot, viszont (és ezzel kellett volna kezdenem) visszaért a

futás öröme,

futás közben (miközben rendesen fújtatok és lihegek  és eresztem ki a bennem keletkező gőzt) élvezem az egészet, meg tudom csinálni, szép az ősz jobbról és balról, a szabadban vagyok, mozog a lábam, a kezem, A-ból B-be el tudok jutni, satöbbi. Egyszer majd eljutok oda, hoyg ami belül van, az látszik kívülről is, mert egyelőre nem.

Még az is van a futással, hogy rájöttem, hoyg változtatnom kell időnként a terepen, szerintem 2 – 3 havonta egyszerűen megunom, hoyg ugyanott vagyok, arról nem is szólva, hogy mostanában megint busztrofedon módjára róttam az utam, oda-vissza, oda-vissza és ez már dögunalom. Visszatértem a kezdő terepemre, kibattyogok a férjem szobráig***, futok 1 km-t egy botrányosan szar terepen, akkor kicsit szitkozódva megállok, sétálok 500 métert, majd az aszfalton vissza olyan 2,2 km-t. Na és itt van az, hoyg olyan dimbes-dombos a vidékünk, hogy ahogy elindulok, látom  az emelkedőket és lejtőket, látványnak gyönyörű, de minden alkalommal arra gondolok, hoyg az nem létezik, hogy én ott fel tudok futni. Pedig.

És mindeközben 9 alá ment a perc / km.

És képes vagyok élvezni a futást. Oh, yes.

A múlt héten háromszor futottam és egyszer végeztem valami egyéb mozgásformát, ami egyrészt jó, mert ez barátok közt is négy alkalom, másrészt nem jó, mert öt volt tervben. Viszont elmentem drukkolni az esztergomi  félmaratonra, nagy jóindulattal ez beszámítható ötödiknek? Szerintem egyértelműen.

Ma azonban nem ez a lényeg, hogy én mit, hanem, hoyg mások mit és főképpen, hogy hogyan. Egy-egy teljesítménynél egyre gyakrabban hangzik el a biztatás, hogy hős vagy! megcsináltad! és ez tök jó, mert ha valaki, én aztán tudom, időnként milyen nehéz kilépni az ajtón, engedtessék meg nekem, hogy hősnek érezzem magam, ha éppen úgy tetszik: Közben meg azért az is van, hogy lassan mindenért hőst kiáltunk, vagyis valahogy úgy van, hogy mindenki hős, de vannak hősebbek. Meg a leghősebbek is, ugye. Sok hős közt meg elvész az ember, ugye.

Én a hős-lista alsó fokán állok, hogy úgy mondjam, én magamnak vagyok hős, jó ez így, rendben van, de tegnap, az esztergomi félmaratonon átgondoltam ezt, főleg azért, mert nemsokára írok a példaképeimről és két embert tudnék kiemelni ebből a hősrengetegből. Nem állítom, hogy a hősök szerintem egyben  példaképeim is, bár nyilván áttételesen mégis.

Szóval, az úgy volt, hogy 3 óra volt a szintidő és a versenyről majd külön írok (idő, idő), most arra akarom kihegyezni az egészet, hogy már a többség befutott és már majdnem elindultunk haza kétszer is, mert nem jött már senki, de mindig kiderült, hoyg még mindig vannak kint a pályán, hárman, ketten, végül már csak egy valaki és én mindenáron meg akartam várni az utolsót, így maradtunk. Szerettem volna ott lenni, amikor befut, s bár egész nap ordítottam és tapsoltam minden befutónak, azért a legtöbbet mégis neki adtam, ugyanis én pontosan tudom, milyen az, amikor már csak te vagy a versenypályán és már sokan nem adnak egy garast sem azért, hoyg mégis beérsz, amikor már mindennel küzdesz, idővel, izzadtsággal, fáradtsággal, lélegzetvétellel, szem előtt táncoló karikákkal, amikor már senki nincs, aki húzna vagy igazodhatnál bárkihez is,  már semmit nem tudsz, csak azt, hoyg ezt most már akárhogy is, de meg kell csinálni. Magadért. 

És megcsinálta. Fogalmam sincs, ki volt ő és hoyg hívják, és milyen futómúlt áll mögötte, de amikor megláttam, hogy megvan és érkezik, de még körbe kell futnia a teret, akkor néztem az órát, hogy meglesz, meglesz a szintidőn belül és basszus, meglett. 3 óra volt a szintidő és 2 óra 59 perc 36 másodperc alatt megcsinálta. Na, ott szipogtam. Nekem ő hős. Remélem, magának is az.

Hogy a hős-lajstrom másik felét se hagyjam ki, ugye, most  volt a Spartathlon és  hát ha Spartathlon, akkor meg Lubics Szilvi. Nem részletezem a versenyt, itt mindenki utánanézhet, de azért a 246 km-t azért csak kiemelném. Most komolyan, mi tud rávenni egy embert, hoyg 246 km-t fusson? Gondolom, ugyanaz, ami Erőss Zsoltot a hegyekbe vitte, vagy Rakonczay-t az óceánon át, vagy nem tudom, nem értem, felfoghatatlan és különben is, minek, ugye? Hát mert csak. A teljesítmény túlnyúlik a befogadható racionalitáson. 

Mindenesetre Lubics Szilvi nemcsak (utóbbi szó nagyon sok idézőjelben) résztvett a versenyen, hanem megnyerte, többet senki ne kérdezzen, én azt sem tudom, hogyan lehet túlélni, nemhogy szeretni, pláne megnyerni.  Erről többet nem tudok mondani.

A saját ma napi hősiességemről meg annyit, hogy kinéztem a kertbe, hideg van, fúj a szél, borult az ég, nem süt a nap. És futni kell menni.  

Én kicsiben nyomom. 

Nektek ki a hős, de nem viccesen, hanem igaziból ám!

Merőben felesleges mozzanatként, ám érdeklődéssel átitatva éjszaka megnéztem, mely bejegyzések vonzották a legtöbb embert, meg vagyok döbbenve, hogy a rólam (a változásomról) készült fényképes poszt letaszíttatott a trónjáról, még ilyet.

A legtöbben életem első futóversenyéről, a bostoni maratonról (mind a 4km-éről) készült írást olvastátok el, mondjuk, megértem, nagyon küzdelmes izgalmas volt, ahoyg több perccel az utolsó előtti után végre én is befutottam. Ez tehát a number one.

Második helyen még mindig nem a fotóim jönnek, hanem a motivációs poszt, a két első helyen szereplő bejegyzést 1100 ember olvasta, remélem, húzták utána a cipőjüket és mentek futni.

A harmadik legolvasottabb bejegyzésért kemény csata folyt, a fényképeim csak felértek a dobogóra*, igaz, a Suhanj-os egész éjszakás futóversennyel közösen, mondjuk, ott a Fibonacci erősen bejátszott, és ugyanezért helyért még versenyben volt a 18+-os  poszt is, szegény Marcsi, ha tudná.

Mit is  mondhatnék? 

Megyek futni.

* nem szerettem volna, ha lemaradnak, most komolyan, én nyíltan és őszintén feltárom titkaim

Tegnap szóba került, hogy milyen is volt  (nem olyan) régen, amikor még 75 métert, majd 100-at tudtam futni és eszembe jutottak a kultikus mérföldkövek, a Kis Tócsa, a Nagy Tócsa, a Második Fa, a Postaláda, a Lovak, meg a többi és az egész pont úgy hangzott, mint egy spagettiwestern, legyen hát Django, ami ugyan a port-on 8,8-as értékelést kapott, de szerintem túl van ez lihegve. Ja, ez nem tartozik ide.

Az utóbbi időben nem ment fényesen semmi, ami a bloghoz köthető (de azon túl sem, ez afféle vice- verza, gondolom), nehezen ment a futás, időnként meg éppen sehogysem, ettől a tőlem elvárható módon szenvedtem is, nyafogtam is, de nem ment a diéta sem rendesen, ami ugyan nem azt jelenti, hoyg toltam be a zsíros kenyeret, de azért az önfegyelem elnevezésű fiókot hangos csattanással csuktam be. 

Egészen borzasztó, hogy nem elég, hogy fizikailag eleve málnalekvár vagyok, de hogy erre még rárakódjon bizonyos hangulat is, és még kevésbé menjen, azt azért már túlzásnak érzem. Sorscsapásnak bőven elég, hogy puffadt vagyok,  nem kell egyéb befolyásoló  tényező. Ebben a nagy keservben azért arra rájöttem, mert mindig is a kristálytiszta logika volt a mentsváram, hogy ez kezelhető, méghozzá professzionális módon, vagyis az általam (jó napjaimban) sokat emlegetett “csak csinálni kell” visszaüt. Nem állíthatom, hogy a problémák mennyisége avagy minősége ettől váratlanul megváltozott volna, és sajnos azt sem, hogy a másik oldal (én) hirtelen olyan lett, amilyen mindig is szeretett volna lenni, vagyis határozott, magabiztos, konfliktuskerülő, meg csinos, kedves és bájos- ja, ez sem tartozik ide- , de legalább kimentem futni és folytattam a tornázást is, és egyszercsak kiderült, hogy na, van ott még önfegyelem, morzsa, de van. Az meg már elég a kovászhoz.

Szóval, futottam hétfőn és tornáztam kedden, és azt szeretném rögzíteni, hogy tegnap este (senki ne engedje megtéveszteni magát, ez még csak kedd) úgy fájt a fenekem, hogy nyöszörögtem este az ágyban és ez akkora elégtétellel töltött el, hogy ma is elmentem futni. Gondolkodtam, hogy menjek-e és mentem. És azt akarom ezzel csak írni, hogy könnyű elszántnak lenni, ha sima és gördülékeny az élet, nekem legalábbis jobban megy olyankor, mert engem a sikerélmény visz előre, tudom, hogy állítólag egyesek már találkoztak olyan emberfajtával, akiket a kudarc, de szerintem ez csak urban legend, amiket a jónép a kiskocsma teraszán mesél egymásnak megfelelő mennyiségű pszichedelikus  szerek hatására. 

És még azt akarom  írni, back to Django (a d-t nem ejtjük), hogy ma újra a régi pályámon futottam (lásd fentebb az állomásokat) és arról gondolkodtam, hoyg mikor szabadult el ez a belső-Django és úgy vélem, valamikor akörül történhetett, amikor az első km-t egyben lefutottam. Esetleg akkor, amikor rám jött egy nadrág. A belső-Django igenis létező vadállat izé, aki szerintem a kövérek testében él és szeretne már kimenni, de mindenféle körülmények fogva tartják, de ha egyszer elszabadul, lesz ott nemulass. És tovább is gondolkodtam (éppen jól ment a futás, nem tagadom), hogy mi lenne, ha nem szabadult volna el, és elképzeltem, hogy még kövérebben, még frusztráltabban, még nagyobb önutálatban, még kevesebb önbizalommal, még több kajával, még több munkával, még nagyobb ruhákban és még szomorúbban  élek és ez azért elég borzasztó kép, így aztán futottam is az emelkedőn egy 8,22-es km-t. Szeretném pontosítani: felfelé. Mert bár az emelkedő lefelé már lejtő, de azért legyünk  precízek.

Szóval, szerintem szabaduljon el. És legyen 8,8-as. Legalább.

(3, 25 km)