Mondjuk, most fáj a fenekem, a derekam, a karom és biztosan fáj a kisujjam is, meg a fülem is, de ez nagyon jóleső érzés, ma többször nyújtózkodom, mint máskor, ennyi.

Mutatok két képet, csak a tanulság kedvéért. Ez tehát a 6. hetem, hogy felálltam a fotelből dolgozóasztal mellől. Úgy kezdtem, hoyg 75 méter egyben, ugye. Akkor még nem készítettem endomondo-s cuccot, most utólag megcsináltam, de alig bírtam belőni ezt a távot, viszont akartam, hoyg érződjön a dolog súlya, nagyjából látható a két térképen, hogy honnan és hová, szerintem érzékelhető a növekedés.

Nem mondom, a tempóm továbbra is tragikus, s bár zavar, de most nem érdekel, hadd élvezzem már ki az örömem, majd lesz valami tempó is, most egyelőre csak táv van. Hehehe. Fogok én még nyafogni, nem kell félni.

Viszont 1 kilométer, és azért ne felejtkezzünk el arról a + 20 méterről sem, szívem szerint a centiket is mérném. Úgy történt egyébként, hogy mivel a férjem szobráig már vagy háromszor elfutottam (810 méter), gondoltam, hoyg ne már, hoyg nem tudok továbbfutni, ne már, és az van, hogy ez a nyamvadt terep nagyon megvisel engem, mert vagy felfelé, vagy lefelé, és csak nagyon ritkán vízszintesen, de éppen van az a 30 méter, amikor a szoborig (a térképen egy éles sarokban van) aszfalt van és lefelémenet (visszafelé meg majd…felfelé), és akkor bekanyarodtam és mentem tovább. Ott megint nem sík és megint nem aszfalt, hanem valami földútnak álcázott római kori maradványút lehet, köves, nagyon szar futni rajta, de én (a hős), csak mentem tovább, mígnem egyszer csak megálltam. Nem én, a lábam.

Én úgy lihegtem, mintha a többiekkel most az UB-t teljesíteném, de azért meg lehet nyugodni, hoyg az első mozdulattal a telefonhoz nyúltam, hoyg megállítsam az endomondo-t. Akkor láttam, hogy 1,02 km, vagy ahogy Zsolt mondta nekem, 1020 méter, mennyivel jobban hangzik, hát na.

Mondjuk, egy bajom volt, hoyg innen haza kellett valahogy térnem és ami idejövet lefelé volt, az a fizika törvényei alapján várhatóan felfelé lesz, és innen sokkal nehezebb az út, mert míg a lovakig eljutok, lesz vagy 200méter emelkedő, én meg azt nagyon rühellem, nem elég, hogy azt kell nézzem, hogy ne lépjek egy mélyedésbe (terepfutás, love), de még a kezemmel a tüdőm is kapjam el, mielőtt kicsúszik, nem vagyok én superhero. Csak sima.

Visszafutottam (sőt, ráraktam még 20 métert, tehát másodjára 1040 méter), hegynek fel nekem semmi,  aha, csak Rejtő hangos könyvének 4.fejezetét majd még egyszer meg kell hallgassam, mert vannak üres foltok, se kép, se hang. Meg kellett egyszer állnom, majdnem az emelkedő tetején, muszáj volt, de továbbmentem és utána már egyszer sem.

Hát mit mondjak. Rogyadoztak a kis pufi térdeim, a tüdőm szakadozott, a karom felemelni is alig, a szívem a torkomban, de egyébként is, mintha a szerveim elcsúsztak volna valahová, az agyam sem volt teljesen magánál, de azért én így is éreztem, hogy na. Sőt: na!Azt a leborultszivarvégit.

Ezek után lemásztam a dombomról a hídig (nem mértem az időt, szerencsére), és még mindig nem állhatott helyre az  összeköttetés az agyam és egyéb szerveim / testrészeim között, mert kétszer csináltam végig a nyújtást, magamtól, örömmel, jólesően.

Majd hazabattyogtam büdösen, boldogan és valahogy belemásztam a fürdőkádba.

Szóval, van nekem ez a szuper Györgyim, akit én már régebb óta ismerek, mert együtt diplomáztunk kétszer is, és csináltam vele egyszer egy interjút, Ennek következményeként vettem meg a futócipőmet, veszélyes a csaj, na. A lényeg az, csak messziről kezdem szokásom szerint, hogy Györgyit olvasgattam tegnap munka közben és bár most nem találom pont azt a bejegyzését, de írta valahol, hogy meg kell határozni a futásban is a célokat és akkor ezen én (szintén munka közben) gondolkoztam. Hosszan.

(Közben megtaláltam, itt írja.)

Most őszintén, milyen futós céljai lehetnek egy túlsúlyos nőnek? Mert futással kapcsolatos cél, az nyilván van, fogyni szeretnék, nem keveset. Szeretném, ha formálódnék, meg azt is szeretném, ha jobb lenne az edzettségem (egyáltalán: ha lenne), ha fittebb lennék, ha nem lihegnék lépcsőkön. Ha nem verne a szívem veszettül 5 méter után. De ez mind járulékos, mind a futás következménye lesz (legyünk optimisták), hogy magával a futással kapcsolatban mit szeretnék elérni? Húh.

Én nem tudok maratonra gondolni, tudom, hoyg sokakat doppingol, de engem biztosan nem, kiver a víz, ha ilyen távokat hallok, nekem ennél sokkal közelebbi cél kell, sokkal reálisabb, mert ismerem magam, hogy képes vagyok feladni az elérhetetlen messzeségből rám (gúnyosan) kacsintgató célokat. Amikor az endomondo-t próbálgattam, erőszakoskodott velem, hogy de, igenis, mondjak célt, mert az kell. Én akkor beírtam az 5 km-t, hogy milyen jó lenne, ha 1 év múlva tudnék 5 km-t futni. Mármint egyben, egy szuszra. Endomondo meg, a nevéhez híven, boldog volt.

Valahogy úgy szeretném meghatározni a célt, hogy egyrészt elérhető legyen, kitartó munkával, de mégiscsak, másrészt ne legyen túl könnyen elérhető, kelljen nekem energiát belefeccölnöm, ugye. Ezt most akkor hogyan is?

Végül arra jutottam, hoyg vegyük alapul azt, ami most van, most pedig az van, hoyg egyben még nem futom le azt a nyamvadt 1 km-t (mánia, tudom), tehát ha ebből indulok ki, akkor azt mondom, hoyg nyár végére szeretnék 3 km-t lefutni egyben. Vagy ez sok? Mert kevésnek biztosan nem az.Én ezzel biztosan jól elleszek egy darabig.

Ha viszont ennél konkrétabb kell, akkor meg azt mondom, hogy :

– hetente három futás

– hetente egy nem futás, hanem valami más (úszás, torna, izé)

– augusztus végére szeretnék egyben lefutni 3 km-t (sík terepen, ezt azonnal hozzáteszem)

– nyár végére szeretnék 10 kilótól megszabadulni (jut is, marad is)

– idén szeretném körbefutni a szigetet (nem a hajógyárit, muhaha)

– szeretnék a mostani tempómon javítani, legyen olyan 7 perc / km (képes voltam ezt írni??)

– sajnos, nem látok tovább, a szigetnél megállt az élet, a szigetfutásnál és a tempójavításnál képtelen vagyok továbblátni

Ígérem, hogy nyár végén újrapozicionálom magam, mint egy jobbfajta GPS, azonnal fogok új utat mutatni, ha esetleg alulértékeltem volna magam. Tartok tőle, hoyg nem lesz rá szükség, szóval,megyek is este kocorászni.

Volt egyszer egy nagyon kedves barátnőm, aki elmesélte nekem, hogy náluk van olyan, hogy nincs kedve a szex-hez és akkor megbeszélik, hoyg oké, ez most a  férje kedvéért lesz. Én ezt sosem értettem, csak nem mertem megkérdezni, mert hát rendben, éjszaka van, fáradt, a gyerek egész nap bőgött, a főnök egész nap ordítozott, ő egész nap robotolt, vagy akármi, különben is álmos és csak aludni szeretne, jó, van ilyen. Na de menetközben? Menetközben sem változik a hozzáállása? Nem jön meg a kedve?  Teljesen össze voltam zavarodva. Máig.

Tegnap ugyanis megértettem ezt, nem teljesen, de a futással kapcsolatban igen. Én, kérem, egész nap dolgoztam, idegeskedtem és végig fel-felbukkant bennem a gondolat, hogy basszus, nekem este még futnom is kell. A ménkűbe. Már szuperül elegem volt a napból és tényleg csak arra vágytam, hogy idejekorán, de ágyba bújhassak, ki a  fenének van még kedve róni a métereket. Persze, erőt vettem magamon, és elmentem (mert a kötelesség, az kötelesség), előtte megint csak valami alibi bemelegítés történt (mondom, hoyg nem volt kedvem), de majd menetközben, gondoltam, menetközben majd megjön a kedvem.. És jelentem: nem. 

Végigmentem a múltkori távon, 2 x 810, meg 1 x 350, ráadásul a második 810-et is egyben lefutottam, nem álltam meg, de nem jött az a rohadt endorfin, pedig vártam, hoyg majd most, majd a Kis Tócsa után, meg a Nagy Tócsa után, de nem jött. És akkor megadtam magam, jó, megteszem, amit követel a testem, lefutom ezt a nyamvadt távot és felejtsen el mindenki. Emlékezzünk szomorúan Marcsira.

És akkor még az is volt, hogy rávarázsoltam a telefonomra az endomondo-t (van véleményem, fogok majd írni róla), és olyan számokat írt ki, hogy majdnem eldobtam a telefonom, kapaszkodjatok, a 830 méteres kocorászással mennyi kalóriát égettem el? 15 -öt. Egy túró rudi 1 / 5 – ét. Mondja meg valaki, miért ne töröljem le a telefonomról. És akkor arról, hogy azt írta ki, hogy 10 perc / km-es tempóval (nem túlzás ezt a szót használni?) futok, már ne is szóljak.

Ezek után nem kell csodálkozni ezen:

Szóval, érkezett itt egy komoly kérdés, hogy mennyi időt vesz igénybe a futás(om).

Mielőtt válaszolok, a következőre hívom fel a figyelmet:  én nem vagyok szakember, kicsit sem értek semmihez a témával kapcsolatban, tehát bárki kérdezhet bármit, mindenre válaszolok, de teljesen szubjektív lesz a válasz. Oké, ez a válasz nem igényel szakértelmet, ezt csak azért mondom, mert érkezett más kérdés is, melynek megválaszolása feldolgozás alatt van.

Szóval (messziről kezdem): én este futok. Ennek több oka is van, az egyik az, hogy mivel itthon dolgozom, én osztom be a saját időm, és ez kívülről biztosan tök szupernek tűnik, de az jelenti, hoyg folyamatosan dolgozom. Reggel 7-kor én már igen, s tudom, hoyg vannak elszántak (ilyenkor illik a kommentelő személyeket megnevezni? jó lenne, mert számomra abszolút hősök), akik képesek 5-kor felkelni, hogy futhassanak / edzőterembe menjenek, de valljuk be, az nem én vagyok. Reggel 5-kor én még az igazak álmát és iszonyat morcos lennék, ha felkeltene az óracsörgés, mert hogy magamtól nem ébrednék, az biztos. 

A másik ok, hogy egyszer futottam reggel, emlékezhettek rá, egy tejeskávét ittam, ami még a munkához is kevés, nemhogy kis testem mozgatásához, felébredtem, megkaptam a kávém és elindultam, én marha. Bemelegítés semmi, csak úgy bele, a vakvilágba. Annyira szenvedtem, hoyg elmondani nem tudom, semmi sem volt jó, az izmaim még magukhoz sem tértek, az agyam is még aludt, a nap sütött, és ezek után kellett elkezdenem dolgozni, felejtős.

Így aztán este kocorászom (ikes ige, ne felejtem el).

Este mg úgy van, hoyg ha tudom, hoyg ma futós nap van, akkor úgy tervezem a munkát, a mindent, hoyg beleférjen. Általában este fél 8-kor indulok el (fél 7-tőlmár nézem az órát), de igazából, hogy ajtótól ajtóig mennyi időbe telik, azt nem nagyon tudom megmondani, talán olyan 1 és egy 1/4 óra (vagy másfél?). Eleinte a rengeteg ismétléssel (visszasétával)  ment el az idő,  most azzal, hoyg messzebb futok már és onnan valahogy vissza is kell vergődnöm, a kettő között  meg veszettül és sokat lihegek / pihenek. És hát a tempóm sem a legjobb,  mondjuk ki. Ráadásul még a mezőmhöz is el kell jutni. A múlt héten egyszer, amikor sötétben kívántam futni, akkor negyed 10-kor indultam, viszont a ház elől és ide is érkeztem vissza, de az a 2 km nekem elég sok időbe telt. Az biztos, hogy azért is jó (nekem) este futni, mert ha végzek a penzummal, akkor lezuhanyzom, a férjem főz egy kakaót (nem cukros),  azt megiszom és utána én már legfeljebb az atomfizikáról vagyok hajlandó bezsélgetni, nem csinálok már semmi komolyat, ezt meg úgy, hogy a nap java előttem van, én nem tudom megtenni.Várom azt az időszakot, amikor nem elfáradok, hanem felpezsdülök a  futástól, csak eljön,  nem?*

Nekem egyébként halálom az a mondás, hoyg arra van időd, amire akarod, hoyg legyen – utálom, rühellem, mert mint minden közhely, nem mond semmit, miközben halálosan nagy bölcsességet tulajdonítanak neki, világbékét elhozó igazságot, hagyjuk már ezt. Inkább azt mondom, hogy igen, én döntöm el a fontossági sorrendet, de néha az élet mint rendezőelv szereti átírni ezt, most pl. két hét múlva wamp és megint rádöbbentem, hoyg iszonyúan el vagyok maradva és rengeteget kell dolgoznom és persze, ha fontos a futás, a mozgás, akkor mégis csak kerítek rá időt, de előfordulhat, hogy nem lesz annyiszor jelen a hetemben, mint az elmúltban, mert egyszerűen nem fog beleférni. Mert sok múlik egy – egy wampon, azért.

A kérdésre válaszolva összefoglalom a mondandóm: nem tudom, mennyi időbe telik. Csak ezt ilyen hosszan írtam le.

(majd ma lemérem, oké?)

Na, szimplán arról lehet szó, hogy egyszerűen elkezdek kocorászni és eszem vesztem a boldogságtól, megszűnik világ, a világban működő gonoszság, a gondok és bajok, eggyé válok az univerzummal és az időtől mint létmeghatározó tényezőtől megszabadulok. Már csak azt várom, hoyg a testemtől mint materialista, ily módon magának elég sokat követelő ténytől is részben meg tudjak szabadulni. Magyarul: fogyjak.