Le is futottam a magam 5 x 200 méterét ÉS nem álltam meg a harmadiknál,  meg egyiknél sem, tudja meg a mindenki. Ah, micsoda érzés. What’s more, még az is van, hogy miután harmadszor csináltam ezt a “távot”, tudom, hogy mennyi időbe telik, míg a mezőre érek, lefutom, hazaérek és ma negyed órával hamarabb értem haza, fogjuk a véletlenre, de azért na.

(és az ötödiket futottam gyorsabban,  éppen, mint a múltkor)

Mindemellett az is van, ami kevésbé tetszetős, hogy már háromszor előfordult, hogy motoros kiscsávók húztak el mellettem, ez engem frusztrál, mert egy, hoyg ne motorozzanak már az én mezőmön; kettő, hogy felkavarják a port (na jó, nem ma, ma nem volt por); három, hogy biztos néznek, hogy ez a kövér nő mit csinál itt, mindig csak lihegni látjuk. Az a mázli, hogy eddig mindig akkor jöttek, amikor már baktatok vissza, szóval, szembejönnek velem, így még nem láthatták a nagy fenekem futás közben rázkódni. Mármint nekem mázli.

Még egy figyelemreméltó esemény történt ma ugyanezen személyekkel, amikor az ötödik etapot futottam és rohadtul lógott a belem kifele, meg izzadtam és fájt a lábam, akkor az egyik a távolból észrevett és elszaladt elkanyarodott a hegyre, én meg gondoltam, hoyg kitűnő alkalom kipróbálni, jó-e a tempóm, azaz tudok-e ép, értelmes mondatot futás közben mondani, ezért a következő mondat hagyta el (halkan) számat:  lehet röhögni, de te a motoron ülsz, miközben én meg futok, kisöcsi.

Gondolom, ennek a sok beszédnek köszönhető, hogy az etap végére irgalmatlanul elfáradtam, lihegtem, ziháltam, de legalább jól megmondtam a magamét, muhaha.

És azért lássuk be, ez egy többszörösen összetett mondat volt.