Tegnap pont úgy volt, hogy akkorra értem haza, amikor előző nap elindultam. Minden más volt, először is tehát hamarabb indultam, ráadásul földúton, a szokott terepen, és nem madrigál szólt a fülembe, hanem Rejtő egyik hangoskönyve. 

Ez utóbbinak tudom be, mert egyelőre elképzelni sem tudom, hoyg magamnak, hogy elfutottam a férjem szobráig egyben. Basszus, ez 810 méter. 810. Elfutottam… elkocogtam. Elkocorásztam.*

Elfutottam oda, majd visszagyalogoltam az origóhoz, szóval, nem sétáltam, hanem gyors-gyalogoltam (nekem ez már az, éreztem a fenekemben a fájdalmat), hogy aztán újra lefussam. A második 810 közben egyszer (!) megálltam, mert Jenő könyvének első fejezetével végzett a felolvasó és léptetnem kellett, de azért hát na, eléggé kivoltam, jó kifogás volt. Viszont utána már egyszer sem álltam meg menetközben, sőt,  visszafelé a (majdnem) fele távot megint lefutottam, s mivel ez pedig 380 méter, kereken 2 km volt az összetap.

És ennek meglehetősen örülök, hogy úgy mondjam.

Az pedig,  hogy Rejtő volt a fülemben, jobb választásnak bizonyult, mint a madrigálosok, egy baj volt vele, hogy kicsit halk a max. hangerő, ezt onnan vettem észre, hogy a második 810-es etapnál erős lihegésre lettem figyelmes, képes voltam túlzihálni a felolvasót, a bedugott fülemet, mindent. Végülis ez is eredmény. Én már túllihegtem Rejtőt is.

Egyébként meg az van, hogy fogok írni egy csomó mindenről, ami nem futás, legalábbis nem közvetlenül, tehát olyanokról, hogy férj, motiváció II., fogyás (holnap pl. mázsálás), meg táplálkozás, mások inspirálása, én inspirálásom, példa, bemelegítés, meg nyújtás, verseny, meg ilyen izékről, járulékos dolgokról. Annyi minden van bennem. Annyi kiló van rajtam.

* nyelvújítás, tetszetős, benne van egy kis malacka érzés, de ennél jóval több: benne van a  tempó (úgyismint antitempó), a futó körvonala és benne van az életérzés is.

20: 52 – most már felveszem a rucimat

20: 55- a kertben bemelegítek, a kutya a hátamon, azt hiszi, játszunk

21: 05- a Hold is fent van, király

21: 10-  nem érdekel, muszáj elindulnom, mindjárt hajnalodik

Szóval, két újítás is van, sőt, három is. Először is, hogy aszfalton futottam, vagyis a faluban. Ehhez meg kellett várnom, míg relatíve beesteledik (második), nem fogom a kövér kis testemet a nyilvánosság elé tárni. Ahhoz, hogy az első falun belüli futásom estéjén díszkivilágítás  telihold van, nem szeretnék fűzni semmit. Mondjuk, a fejlámpa nem kellett.

Az aszfalt és a földút között nálam az aszfalt győz, tejóég, mennyivel egyszerűbb itt futni, nincsenek göröngyök, sokkal –  sokkal egyszerűbb.

A harmadik, hogy bedugtam a telefonom zsinórját a fülembe, bekapcsoltam a rádiót és így futottam, ez tényleg jó, biztosan segít is, de talán legközelebb valami zenét prezentáltatok magamnak, mert éppen egy madrigálkórus tagjaival készült interjú és hát ez nem kimondottan az az ütemes zene., viszont mégis elvonta a figyelmem,  kevesebbet nyöszörögtem. De lehet, hoyg csak nem hallottam.

Egyébként meg nem volt rossz, 500 méter volt a kitűzött táv, hogy ezt majd négyszer. Az elsőt lazán, megfigyeltem, hogy az eleje lassan már szinte jólesik, ezt kellett megérnem, hoyg ilyet írok.A második 500 ennek ellentéte, állandóan fájt a  vádlim, ezt már nagyon unom, hogy van ez a szép, fejlett, erősödött tüdőm, ami már bírná, és akkor a szép, erős, vastag lábam meg nem.  

Biztosan azért, mert ebben a faluban nincs sík terep, mi fentről nézve sík (endomondo), az lentről kiemelt kategóriás hegy.

De azért az van, hogy a harmadikat is (lejtősebb), de ez semmi, hanem a negyedik (emelkedősebb) etapot is lefutottam egyben, pedig eddigre én már élőhalott szoktam lenni, feleződöm rendesen. Mondjuk, úgy vánszorogtam, én nem is tudom, egy 5 éves gyerek végigcsacsogva elhúzott volna mellettem.

Szóval, hoyg 2000 méter. Na.

Viszont a holdnak, meg az utcai kivilágításnak hála láttam az árnyékom. Rettenetes.  Egy kerek gombóc húzza-vonja magát az úton. Na, ezért nem akarok én nyílt színen futni, még nekem is sokkoló élmény volt.

(viszont ma is mennem kell, mert holnap eső lesz)

Hogy ne kelljen göröngyös, noch dazu emelkedővel tarkított terepen futnom, én, a lángész, kitaláltam, hogy oké, akkor aszfalton, de majd csak este.  Hogy majd a háztól indulva és merre és meddig és hányszor, de kizárólag sötétben, mert az nem létezik, hogy én nyílt színen, házak között.

Sejtettem, hogy 8 előtt nem lesz itt sötét, de már fél 9 is lemúlt, itt ülök a harci szerelésemben, szemben az ablakkal és nézem az eget.

Pedig már a fejlámpa is a fejemen.

Amikor Márait kicsapták a gimnáziumból, állítólag búcsúzóul még odaordította a megfelelő személynek, hogy leszek én még érettségi tétel!

Ezt akkor most szeretném küldeni szeretettel azoknak, akik véletlenül sem kommentálják az elhatározásom, csak végigmérik tekintetükkel a testem. Ami nem kis feladat, érzem én is a súlyát, a feladat súlyát is, meg a testem súlyát is. Majd nézzenek végig fél év múlva. Mikor elfutok mellettük és odabiccentek.

(kiegészítés a motivációs levélhez)

Hogy ne csak mindig szenvedésről, lihegésről, zihálásról, fájó testrészekről és méterekről legyen szó.

Hanem a motivációról is.

Adott tehát egy nő, aki elérte a 40-et ( pár éve), de még túlsúlyos is. Soha nem tudott futni, de nem úgy nem tudott, hogy nem tudott kilométereket futni, hanem úgy, hogy tényleg nem tudott. Szúrt az oldala pillanatokon belül, fájt a lába, nem kapott levegőt, s bár volt, amit tudott sport témakörben csinálni, a futás nem tartozott ezek közé.

Mindehhez sokat dolgozik, rengeteget ül és elég ideges alkat is. Szerencsére azért tud nevetni magán (hogy mondjak valami jót is róla)-

Sokan kérdezik, hogy miért futok, miért nem gyalogolok, nordic walking-ozok, vagy akármi mást, mindenki a saját maga által preferált mozgásfajtát kéri számon rajtam, nincs ezzel baj, értem én. Rendes, adekvát választ azonban nem tudok adni rá. Nem tudom. Csak. Valami olyasmi lehet bennem, hogy mivel soha nem tudtam futni, mivel 40 fölött vagyok, talán éppen ideje feszegetni a határaimat. Éppen ideje, hogy amire azt mondom, áh, ez nekem nem megy, azt elsöpörjem. Hogy kilépjek a komfortzónámból. Hogy valami újba kezdjek. Hogy lelkes legyek. Hogy ne féljek a félnivalótól. Hogy legyek merész. 

(és nyilván, hogy lefogyjak. hogy tegyek az egészségemért)

A kezdeti nehézségek után (75 méter, ne feledjük, igaz, hogy ugyan hétszer lefutva, de kínok között) jöttek újabbak, minden egyes táv előtt azt gondolom, hogy na, ezt már biztosan nem tudom megcsinálni. Lehet, hogy már 350 méter, oké, azt még bírtam, de a 400-at majd biztosan nem. Ha a 400 igen, akkor az 500 már tuti nem. Tegnap is ezt éreztem, hoyg oké, fejlődöm (a fotelből felállástól,  ne felejtsük el!), de soha nem jön el az,  hoyg 1 km-t egyben lefutok. Szóval, a futás valami folyamatos kihívás is a számomra, ami izgalomban tart, mondom ezt annak ellenére, hogy a fene essen bele, tényleg szoktam szenvedni. Továbbra is úgy vagyok, hogy azt szeretem, amikor túl vagyok rajta, amikor megcsináltam, s bár néha (pl. tegnap a szoborig futásig) megtörténik velem, hogy JÓ, azért ez ritka vendég. És elég kevés ideig is marad.

Én azt nagyon jól értem, hoyg vigyázni kell a térdemre, hogy nem célszerű kövéren pufin erőltetni a dolgot, ízületek és szalagok, meg terhelés és kímélet, igen, de én tényleg vigyázok. Ezen nem múlhat. Amikor az első futás után fájni kezdett a bal térdem, többen azt mondták, hogy na, itt az intő jel,  ugye, ugye, tessék gyalogolni. Én meg iszonyúan el voltam kenődve, mert azt éreztem, ha most abbahagyom, megint a könnyebb utat választom, megint győz a realitás, én pedig megint hagyom, hogy győzzön, a harc előtt bedobom a törölközőt. Aztán megmakacsoltam magam (csak így tudom elképzelni) és kiokosodtam, hogy basszus, hát tényleg be kell melegíteni, meg nyújtani kell, tetszik vagy nem tetszik, ez is hozzátartozik. Akarsz futni? Akkor meg…. és mióta csinálom (na jó, ebben is van még mit fejlődnöm, de tegnap nagyon helyre tettek a DK-k), nem fáj. Ebből azt szűröm le, hogy hány olyan dolog lehet(ett) az életemben, amit az első fájdalomra feladtam, elvégre nem kínozhatom magam. És azt hiszem, ezt nem akarom továbbcsinálni.

Igen, .van olyan eset, amikor jobb a gyaloglás és jobb a nordic walking és  olyan is van, hogy intő jel lehet egy térdfájás, meg azt is aláírom, hogy pulzuskontroll, ízületkímélés, mindent aláírok, én csak azt szeretném, ha valaki azt mondaná, hogy igen, lehet, hoyg ez meg a te utad. Lehet, hoyg neked meg futnod kell. Vigyázz magadra, de fuss (Forest).

Ahogy a férjem teszi.

Nyilván jón zagyva lett a motivációs levelem (sietnem kell), viszont ez  bennem motoszkál napok óta,  jólesett rögzíteni, s nincs kétségem, hogy jó lesz nehéz napokon visszaolvasni.

És akkor most meséljetek,ki miért fut. Gyalogol. Nordic walking-ozik. Akármi, csak motiváció legyen. És szépítés nélkül!