Szeretném megtudni, hogy ki dönti el, hogy a világnapokat melyik hónap melyik napjára tegyék, hozzák ide nekem azt az embert, mert az szerintem semennyire sem fair, hogy az Elhízás Elleni Világnapot mára tegyék. A névnapomra. Lehetett volna Krumplisfánkok vagy Tevék vagy Galambászok Világnapja is, mondjuk.

Egyébként is el vagyok kenődve, 1380 métert futottam, de szakaszosan. Soha nem lesz egyben 1 km. Soha. Pedig olyan remekül kezdődött, most a lovaktól futottam a férjem Donát szobráig és éreztem, hogy futok és hogy jó és hoyg ezeket éreztem, az megint jó volt és ezért megint csak futottam.

Ez 400 méter volt és futhattam volna tovább is (mert ment volna), de akármerre néztem, itt mindenhol emelkedik, ez egy katlan, ahol élek, innen csak felfelé lehet menni. És akkor elkezdtem visszafelé futni, ám mint tudjuk, mi egyszer lefelé, az most felfelé, én pedig nem tudok felfelé futni, nem kívánhatja ezt tőlem senki, én egy nagy testet cipelek.

(muszáj közbevetnem, hogy a múltkori futásnál jött egy ismerős tyúkhúrt szedni, és amikor meglátott, tyúkhúrral a kezében bámult rám, ott éreztem, hogy kár visszafordulni, ha kell, napestig itt fog várni rám. és először azt mondta, hoyg: nem akarlak megbántani, de te is jól felszedtél magadra – nem bántóan mondta, tényleg nem, na de aztán meg azt találta mondani, hogy: neked legalább jó vastag lábad van, elbírja a tested. ez a falusi dicséret, azt hiszem).

Szóval, hoyg nem tudok felfelé futni, na, ez a lényeg. Nem tudom, hogyan lesz,  most úgy fájt a lábam, mint az első héten, azt hittem, ezt már letudtam, új fájdalmakat hoz az élet. Értem én, hogy egy hónapja sem futok, és 75 méterbe belehaltam, meg hogy jó az az 1380 méter, de nem lehetne, hogy csak két részletben? És nem négyben?

Az én futásom hasonlatos az  atommag felezési idejéhez, a megtett távok exponenciálisan csökkennek az idő múlásával. Először 4-500 méternél állok meg, aztán meg nem is mondom, mennyinél. Rémisztő.

Mindehhez jött egy futó. Hála Istennek, éppen felezési időben voltam (magyarul:megálltam), mikor feltűnt a nő a fehér kutyájával, a nő először is napbarnított volt, másodszor fiatal, harmadszor könnyedén futott, negyedszer pedig a BMI-je volt vagy 20,1;  mondja meg valaki, hogy miért ne haragudjak rá. Miért ne rá haragudjak.

Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy Tihanyban elkurvultunk Zoltánnal, nyilván rajtunk múlt, de volt fagyi, meg finomság és volt rétes is, nevezzük szénhidrát kúrának.

A mérleget meg mindjárt kidobom.

(ezzel pedig új címkét nyitottam, vallomás néven) 

Nekem nagy vágyam volt kipróbálni, hogy milyen sík terepen futni, mert azért a földút nagyon göröngyös, valljuk be, ráadásul alattomosan emelkedik is, én pedig érzékeny műszerből vagyok,  megérzem a 15centis emelkedőt is, nem lehet előlem eltitkolni semmit. Alig várom, hogy emelkedjen, mert akkor nyöszöröghetek.

Nemcsak arról van szó, hogy emelkedik az út vagy sem, hanem arról is, hogy nem sima, hogy kisebb-nagyobb göröngyök vannak, hogy a lábam elé kell néznem, hová lépek, nehogy kiforduljon a bokám. Biztos ezért késik a horizontot kutató pillantásom.

És akkor Tihanyban kipróbáltam, a part  mentén egyrészt sík a terep, másrészt valami négyzet alakú térburkolóval van fedve (építészek kíméljenek), tehát mondjuk, hogy sima is. Mármint egy darabig, de ez már csak menetközben derült ki.

Amikor vasárnap lemásztam a hegyről, nagyon fittnek, frissnek éreztem magam, gondoltam is, hogy ide nekem a Balatont, nagymellényű voltam, ez az igazság. A telefonomon nincs rajta az endomondo, fogalmam sincs, hogyan kellene rávarázsolni, béna vagyok, ez most azért lényeges, mert így nem tudtam előre, hogy meddig kell futni, hanem futottam, amíg csak bírtam, aztán megálltam, kurvára lihegtem és szédelegtem, aztán mikor már jutottam levegőhöz, akkor továbbfutottam, de iszonyúan fájt mindenem, megint megálltam, megint lihegtem, satöbbi, aztán csak kifutottam a füredi bekötőútig. Ott haldokoltam nyílt színen. És látványosan, persze, csak úgy van értelme.

Ezer méter. Meg egy kicsi.

Jó, hoyg megálltam kétszer, ezen szeretnék nagyon dolgozni, vagyis nyújtani az egyben lefutott távokat, de én még dagadt köcsög vagyok, nehezen megy. Viszont azt is megnéztem, hogy az egyben lefutott táv (mert arra még szenvedés közben is kínosan ügyeltem, hogy beazonosítható helyen álljak meg, nem ám csak úgy a part mentén, valahol, fenét; a Panoráma Hotel kikötőjének túlsó végén, ez elég jól látható a műholdas térképen is) 500 méter kereken, ennyit tesz a sík terep és sima út, mert feltételezem, nem én lettem reggelre ilyen szuper. Mert szuper vagyok, ugye? Vagy nem? Ne már.

Amikor kihaldokoltam magam, szépen visszabattyogtam, de már annyira jól ment, hogy kaptam levegőt!, nem fájt a lábam!, nem szúrt mindenem!, szóval, arra gondoltam, mi lenne, ha még kicsit futnék és akkor még lefutottam olyan 450 métert, a Panoráma Hotel a fejemben eggyé vált az 500 méteres távval, ezt mossa le róla valaki.

És amikor visszaértem a strandra, és felnéztem a 107 lépcsőfokra, akkor azt mondtam, hoyg kész, vége. Itt maradok, itt élem le életem, ide hozzatok kaját, piát, munkát, nem tudok felmenni, nemcsak most, de soha többé, lépcsőt nem és nem.

Valahogy persze felmásztam, de 5 lépcsőfokra voltam kapacitálva, m9közben úgy kellett tennem, mintha csak a kilátásban gyönyörködnék, mert naná, hogy mindig jött valaki, leugrándoztak, meg felszaladtak a lépcsősoron, utáltam mindenkit, aki a talajról sikítás nélkül fel tudta emelni a lábát.

A nap további részében fekvő vagy majdnem fekvő állapotban voltam.

Azt még nem tudom, hogy mi vett rá a másnapi ismétlésre, de lementem hétfőn is, igaz, akkor hosszabban álltam a startnál, mintha csak a vizet nézném, meg a messzeséget, a túlpartot, céltalanul, csak véletlenül futócipőben. Úgy emlékszem, elég nehezen vettem rá magam az elrugaszkodásra.

Meg még azt akarom mondani, hogy van az a bevett szokás, hogy buszsofőrök integetnek egymásnak, függetlenül attól, hogy az ország melyik pontján találkoznak és ismerik egymást vagy sem, ennek van bicajos és futós változata is, azonban az van, hoyg nekem csak a férfi buszsofőrök futók integetnek, köszönnek, jeleznek a kezükkel, a nők rám se néznek, felém sem pillantanak, ez milyen már?

Az úgy volt, hoyg van nekünk Tihanyban egy kis házikónk (örökölt), fent a Nagy-Kopasz mellkasánál és akkor most lementünk oda és véletlenül beraktam a futócipőm. És útközben magyaráztam a férjemnek, hoyg az a király ebben a futásban, hoyg gyakorlatilag bárhol lehet végezni, nem kell edzőterem, nem kell külön felszerelés, kell egy cipő ás usgyi. Döbbenet, hoyg ezek a szavak az én számat hagyták el. Drog lehet a dologban.

Tihanyban egyébként nem dolgoztam, hanem aludtam (és nemcsak én), méghozzá elég sokat, gondolom, ennek tudható be, hogy kétszer is elmentem futni. Kétszer. Én. És mindkét alkalommal ugyanazt a távot futottam méterre pontosan, majd megmutatom, a csodás Magellán-ra hajazó tájékozódási képességemmel sikerült belőnöm magam az endomondo-n. ( a “belőni”- t vesd össze az előbbi bekezdés “drog” szavával)

Hogy ne legyen már ilyen habos ez a poszt, megmutatom, hol kellett futnom, feltételezem, hogy aszfalton futók csak a sok zöldet látják, amit értek, oké,  gyönyörű, de azért ez tényleg durva, miket meg kell tennem nekem a futásért.

Mi fent vagyunk a hegyen, a Balaton meg alant (nagyjából 200 méter a szintkülönbség, hopp), tehát le kell menni. Na de hogy.

(telefonos fotók, a gépemet nem vittem magammal, itt a mazochizmus határa)

Nem ezen a magasságon vagyunk, ennél magasabban, de nem akartam kicsinyes lenni, mondjuk, hogy innen számítsuk a fentet.

A hír viszont igaz. Az ott a Balaton.

 Leérek a meredélyen (már közben arra gondolok, hogy itt hogyan fogok fel?), de ez még semmi, mert jön a következő etap, 107 (természetesen: meredek) lépcsőfok. 107.

Leértem. Combom edződött. Meg a lelkem is. A telefont viszont már csak ferdén tudom tartani. Futás előtt.

Nem rossz. Nézni.De most futni kell.

Mindig a sárga úton a fal mellett.

 Holnap majd megmondom, mit és mennyit és hogyan, de azért a feketelevest nem szeretném kihagyni, erőm a végén, lihegek, mint a fene, dől a víz a fejemről és egyéb helyekről, büdös vagyok, tántorgok és akkor jön a lépcső felfelé. 107.

Félúton lerogyok. Annyira fáj a combom, hogy a fenekem be kell tolnom a háttámla és az ülés közötti résbe. És így sem jó.Ha már mindenhogy szar, akkor legalább nyújtok.

Finomabb lelkülettel bírók biztosan a Balatont néznék, én továbbra is sikongatok és nézek felfelé, hiszen ne feledjük, a táv felénél vagyok. Még 50 lépcsőfok.

  

 És amikor felértem a lépcsőre, jön a meredély. Úgy emlékszem, itt a túlélésért küzdöttem, szóval, no photo.

Meg tudom magyarázni, hoyg miért nem lett  két hosszabbítás. 

Az történt, hogy reggel felzaklatódtam, bőgtem rendesen, ahoyg kell és mivel délben megint Pestre kellett volna mennem, először (before bőgés) gondoltam, hoyg majd délelőtt egyet futok, aztán meg (after bőgés) arra gondoltam, hogy ebben a ramaty lelkiállapotban nem futok, aztán meg a kettő kombinációját gondoltam, vagyis, hogy ramaty állapotú lélek ramaty állapotú testet kíván, csak az univerzum békessége kedvéért.

És elmentem futni és eléggé magam alatt voltam, csak ennek tudhatom be, hoyg a lovakig elfutottam. Ama nagy kétségbeesésben, ugye. A tempóm rémisztő lehetett, de azért 370 méter az 370 méter. Szívem szerint 48-as betűmérettel írnám, de azt meghagyom az 1 km-es szakasznak.

Háromszor futottam le és igazából itt a táv növelése (szerdán 250 méter volt) mellett még két említésre érdemes tényező is van, ezeket  talán még relevánsabbnak tartom, mint magát a távot.

Egy: ha délben megyek Pestre, akkor is betervezem a futást. Mivel ez nem teljesen tudatosan történt, főképpen büszke vagyok magamra, nem mondom, hoyg napi rutin, meg ösztön, de valamiféle belső késztetés mégiscsak működhet bennem, ha én, a világ lustája,  ezt megteszem. Iszonyú jó érzés ez a rádöbbenés.

Kettő: vacak lelkiállapotban tettem meg mindezt, tehát a korábbi stresszkezelési gyakorlatomat (együk ki a hűtőt, majd  bőgjünk újra, ezúttal azon, hogy kiettük a hűtőt) nem leraktam, hanem ledobtam magamról (sejtem, hoyg nem véglegesen, oké, nem szállok el magamtól, de most igen), vagyis az történt, hogy miután változtatni nem tudtam a dolgok menetén, arra gondoltam, hogy most úgyis ezen pörgök ezerrel, akkor ha elmennék futni és ott a szokásos szenvedős, lihegős formámat hozom (és miért hoznék mást??), akkor arra az időtartamra, míg futok és szenvedek, tuti, hoyg nem rugózom a témán, elterelődik a figyelmem, az pedig csak jó lehet. Értem én, hoyg nem teljesen így kellett volna, hanem valahogy úgy, hogy futok, futok, és a végtelen csönd, a fizikai megterhelés, a friss levegő,  a kifejtett erő és a természet lágy öle majd oldja bennem a feszültséget, én pedig kisimult arccal térek haza szerető férjem karjaiba – de basszus, szerintem ez tök jó, én ezt sikernek könyvelem el, lehet, hogy figyelemelterelés volt az első gondolatom,  na  de mivel tereltem el, mivel? naugye.

Szóval, a lovakig elfutottam, 3 x 370 méter, igen jól esik leírnom még egyszer. Már szinte kéjelgek.

Na, és még az is van, hoyg holnap reggel meg irány Tihany,  hát az végképp nem az én terepem, Nagy-Kopaszon futni biztosan csodálatos annak, aki bírja. De viszem a cipőm (alapfelszerelés) és Zé majd levisz a bekötőúthoz, Füred felé fogok futni. Ezen azért izgulok, mert én egyedül szeretek futni, ne lásson senki,  ne jöjjön senki sem mögöttem, sem előttem, de még egy km-ről se közelítsenek meg (sikítok),  nem tudom, nem kéne-e szemellenző. Mindenesetre először fogok tehát nemcsak nyilvánosság előtt futni, hanem sík terepen is, na, majd hétfőn este megmondom a tutit.