Lefutottam, sokkal jobban ment, király vagyok.

Na, az igaz, hogy a harmadik etapnál megint megálltam 10 másodpercre, de aztán mentem tovább és az utolsó kettőnél semmi megállás nem volt, csak mentem. Egy kicsit lassabbra vettem az egyébként (természetesen) bődületes tempómat, viszont az utolsónál meg gyorsabbra, és igen, lefutottam.

A harmadiknál, ennél az ominózus megállásnál bevillant nekem, hoyg én a 100 méter specialistája vagyok, ez van, nem tudok többet, majd az időeredményemre koncentrálok, én leszek a női Usain Bolt, de aztán csak továbbdöcögtem.

Természetesen lihegtem, ziháltam, ahoyg kell, és fájt a lábam is, de annyi eszem erőm még volt, hogy figyeljem, mim is fáj. És már nem a sípcsontom, hanem a vádlim. Pedig emlékszem, hogy az első alkalmaknál sikoltoztam (belül), annyira fájt. Hiába, no,  fejlődöm.

Meg még az is van, hogy nem utáltam a futást, mármint nem annyira, még így is elég rendesen, de az, hogy éreztem a lepkefingnyi könnyebbséget, az azért nagyon király volt, veregessétek meg a vállam, please.

(például nem a férjemnek kellett lecibálnia rólam a ruhát cipőt, zoknit)

Minden hozzáállásnak van támogatója és van ellenzője, mindenki tud kontrázni a másikra.

1. Egyesek szerint a  mozgás öröm (akkor én itt meg is állnék, ha lehet), a futás meg pláne, sőt, csak úgy van értelme csinálni, ha elönt a kéj közben, és élvezni kell az egészet, mert az úgy jó. JÓ. 

Itt például a kedvencem az, amikor valaki azt írta, hoyg futás közben  ne a lábunk elé nézzünk, hanem emeljük tekintetünket a horizontra. Remélem, én is tudok majd ilyen szépeket írni egyszer. Inkább meg mégsem.

2. Mások szerint a futásban az első félév igenis szar, kemény és fárasztó és bele kell halni,  aztán egyszercsak azt veszi észre az ember, hogy …lásd 1.pont. 

3. Megint mások szerint ez nem így van, hanem úgy, hogy amint megy egy – egy etap és kezdené  magát jól érezni az ember, gyorsan váltani kell,  akkor jön az új táv vagy a gyorsabb tempó. Ezt én úgy fordítom le, hogy ha lehet, legyen már mindig kaki,  nehogy érvénybe lépjen az 1.pont. Azt nem szabad megvárni, veszélyes.

Most egy kicsit viccelek, de csak kicsit, mindenesetre én meg a 4. változat vagyok, mondom:  

ugye, van az, hoyg elfutottam 75 méterig,  majdnem belehaltam, de ismételtem 7-szer, aztán emeltem 120 -ra és most vagyok a 200 – nál. Nem kilométer, ugye. És én nem annyira  a futást élvezem, vessetek meg,  hanem azt, amikor vége van. Érzem én, hoyg nem sikerült a mozgás örömének értelmezése, de nem fogok hazudni. Én igenis azt szeretem, ha vége van, és azzal együtt is, hoyg esküszöm, arra gondolok, hoyg mehetek haza!, túl vagyok rajta, holnap nem kell, hurrá, azért az is benne van ebben, hogy igenis ma is legyőztem magam, igenis megcsináltam, kiköpöm a tüdőm, lóg a nyelvem,  fáj a lábam és egyáltalán, minek nekem ez, DE ez is megvan és igenis lefutottam azt a nyamvadt 200 métert (ne felejtkezzünk el az 50 centis szintkülönbségről), és nem , nem esett jól, messze vagyok még attól (ha egyáltalán), de akkor is.

Egy kicsit minden alkalommal meghalok, igen. Hogy fogom-e élvezni valaha, azt nem tudom,  hogy fogok-e elragadtatással szólni róla, azt még kevésbé, nem tudom, nem tudom, csak egyet tudok, hogy csinálni akarom.

Zazi futásos sejtése*,  nevezzük így.

–

A matematikában sejtésnek nevezzük az olyan állítást, ami a matematikai logika eszközeivel formálisan nem bizonyított, mégis erősen valószínű. Sejtés egzakt bizonyítása esetén tétellé lép elő, és a továbbiakban felhasználható bármely további bizonyítási eljárásban. Nem ritka az olyan matematikai kutatás, ami azt mutatja ki, hogy ha valamilyen sejtés igaz, akkor valamilyen más állítás is az, de ettől még ez az utóbbi állítás nem lesz tétel, hanem maga is megmarad a sejtés szintjén addig, amíg az eredeti sejtés bizonyítást nem nyer.

Szóval, az a helyzet, hogy én azt szeretném,  hogy hetente emelem 50 méterrel a távot, de csak az első két hónapban, utána már nagyobb távlatokban szeretnék gondolkodni, ne kelljen mondanom, hogy kilométerekben. Csak közben a testem, ez az eltunyult, elpuhult, ellustult, béna lekvár, ez nem tartja a lépést az elképzeléseimmel és kizárólag a saját maga tempójában tud (akar??) dolgozni, nekem meg ezt nem kellene figyelmen kívül hagyni.

Úgy is nézhetném, hogy basszus, 75 métert futottam két hete és abba is belehaltam (de aztán feltámadtam ám!), tessék, most a 200 méteres etapok vannak. Nem mondom, jobb lett volna, ha lazábban veszem, megy –  nem megy, csinálom és kész, de hát én meg én vagyok és szeretném, ha menne. Mit menne,  iszonyat jól menne.

Ja, hát azt nem is mondtam, hogy elkezdtem káromkodni. Én. Az etapok után és biztos azért, mert nem vagyok teljesen magamnál, kiszakad belőlem valami és az nem Istendicséret, szégyellem, szerintem hallják látják ezt odafent, hogy ez nem én vagyok, hogy nem lehetek én. Egyelőre még nem nagyon durva, de azért tőlem eléggé és tudok örülni annak,  hogy nincs velem senki.

Na, lényeg a lényeg,  helyretették a fejemben a dolgokat, holnap megyek újra, fogok futni és fogok gyalogolni és megállok, ha gáz, mert ahogy Zsolt mondta, lehet, hoyg nekem most úgy tűnik, hogy ez nem ugyanaz a liga,  pedig az.

A postaládáig 200 méter az endomondo szerint, végre sikerült egy olyan “távot” lefutnom, hogy szerencsétlen GPS be tudta mérni. Ötször. Harmadik alkalommal meg kellett álljak 10 másodpercre, azt hittem, ott rogyok össze, nagyon gáz, nagyon kínos, nagyon lekvár.

200 méter, nem szigetkör, meg ilyen finomságok, 200 méter és belehalok? Hát ne kelljen menekülnöm senki elől, mert akkor végem, le se kell puffantani, elég, ha megkergetnek. Hogy mim fájt? Mim nem…

Fájt a vádlim, a sípcsontom, a tüdőm, ezekre emlékszem konkrétan, levegőt nem kaptam és egyáltalán, azt éreztem, hogy most aztán már.

A negyedik és az ötödik etapnál megembereltem magam és azt sziszegtem, hoyg mu – száj , mu – száj, ütemesen, de az utolsónál már azt, hogy hol – nap nem kell, hol – nap nem kell. És nem is fogom. Értem én, hogy 10 %-nál többet ne emeljük az adagot, de hát azért ez mégiscsak 50 méter volt pluszban, nem 1 km. (nekem az 50 méter az előző adaghoz képest 30 %)

Nyújtottam, ja. Mihelyst helyreállt a légzésem.

Hazavánszorogtam és férjem vette le a cipőm, zoknim. 

Ja, és nem postaláda, hanem talán dobozba zárt gázóra. Még ez is.

Az egész mozgással kapcsolatos viszonyomat leírtam ITT, nem másolom be, kattintsatok. És itt meg itt van az első RÉMÁLMOM  futásom, a történelmi hűség kedvéért legyen meg itt is.

Ez a harmadik hetem, hogy mozgok, hogy mozgatom ezt a csodálatos testet és ez szerintem semmi. Ez nem kitartás, nem függőség, ez sajnos, még semmi, bár azt nem tagadhatom, hogy elég elszánt vagyok. Időnként. Ma például nem annyira, mert iszonyat sok a dolgom és ilyenkor a legelső, amit a napi teendők közül kipottyantanék, az a mozgás, jaj, ne már,még az is, de mikor???,  noch dazu lóg az eső lába is, ami még csak hagyján, de az pl.nem létezik, hoyg a  mennydörgés engem a szabad ég alatt találjon. Az ágy alatt. Mindehhez még fúj a szél, tuti, hoyg szembeszél, és egyébként is el vagyok gémberedve. Szóval, minden adott, hoyg ne menjek sehova.

De el fogok menni,  mert iszonyúan izgat engem a hegylakók postaládája, ugye, a héten az van, hogy addig kell elfutnom (barátok közt is van vagy 200 méter), méghozzá ötször. Perpill nem tudom elképzelni, hogy én ezt meg tudom tenni, de meglehetősen izgat, így aztán elmegyek. Különben is, azt mondtam, hoyg ha a héten ezt abszolválom, veszek magamnak futózoknit. Jutalomfalat, semmi szükségem rá, de iszonyú jólesne válogatni a futózoknik között, érzem.:)

Nekem nincsenek nagy céljaim, nem fogok maratont futni, de fél-maratont sem, ha sikerül 1 km-t egyben lefutnom, akkor már megvagyok, a 200 métertől nézve (amit még nem teljesítettem meg) ez a csúcskategória. Persze, az endomondo meg erősködött, hogy mondjak célt, hát basszus, legyen, beírtam neki, hogy oké, szeretnék egy év alatt oda eljutni, hoyg 5 km-t lefussak. Legyen boldog az endomondo.Bár ha így lenne, én is az lennék. Nyilván.

Én azt szeretném,  ha beépülne a futás / mozgás az életembe, ha hetente háromszor (vagy többször) szánnék magamra egy órát és mozognék, ha lenne erre igényem (most még nincs, most még más van*),  ha hiányérzetem lenne,  ha kiesne egy -egy alkalom. Most komolyan (teszem fel magamnak a kérdést),  ez olyan nagy kérés?

És persze, hoyg szeretnék lefogyni*, hogy a frászba ne szeretnék, állatira el tudom képzelni, hoyg elszörnyedés nélkül tudok tükörbe nézni, hogy kapok magamra ruhákat, hogy csinos vagyok (lehetőségeken belül),  hogy igenis húzok fürdőruhát és igenis elmegyek úszni, meg napozni, meg ilyenek. És rohadtul szeretnék magamra büszke is lenni, igen, igen.

Szóval, legyőzöm ma ezt a kezdődő lustaságot, és el fogok menni futni. A  postaládáig. Ha túlélem, jelentkezem…