Mivel a ma reggeli futás hasmenésekkel erdőbe futásból állt, másról zengek dicséretet éneket. 

Már többször akartam írni, csak  nem tudtam, ide tartozik-e vagy sem, de szerintem igen, hiszen futásról van szó benne, csak áttételesen.

Az a helyzet ugyanis, hogy nem tudok elég hálás lenni azért, ahogy a férjem támogat. Pedig nem könnyű neki, egyszer majd írok a dark site-ról is, mert sokan csak azt látják, hogy én milyen humoros vagyok, ami igaz, persze, de azért…

Szóval, hogy én pufi vagyok. És nem voltam mindig az. Viszont soha egy rossz szót sem hallottam a férjemtől emiatt és biztos van, aki szerint ez nem jó, mert finoman, de lehetett volna mondogatni, hoyg ej, nem kéne lefogyni egy ici-picit vagy nem kellene egy kicsit mozogni, de azért azt tudjuk, hogy ez nem mindeninek jön be, nekem tuti nem, legfeljebb befordulok magamba. Gondolom, ennyire azért ismer a férjem és ezt nem mondta, holott  minden férj csinos feleségre vágyik. Nyilván.

Viszont abban a legelső pillanatban, amikor mintegy mellékesen megemlítettem neki, hogy én futni szeretnék  és ne nevessen ki emiatt, akkor elmentünk és vettünk egy cipőt, a legegyszerűbbet és legolcsóbbat, de futócipőt, mely cipő még 2 hónapig állt az asztalomon és még akkor sem mondta, hogy basszus, ez kidobott pénz volt, sejtettem előre.

És amikor elkezdtem a 75 métereket futni, akkor sem nevetett ki, hanem azt mondta, hogy óh, ma már 7-szer tudtad lefutni?  Az már fél kilométer! Óh, már elfutottál a szoborig? Hát mindjárt lesz ebből e km!

És minden futás után megkérdezi, hogy na, hoyg ment és meddig jutottál el, mit mutatott a runkeeper:és egyáltalán: minden nap megkérdezi, hogy lesz ma futás? És ezt úgy élem meg, hogy amikor bántott volna a célozgatás, akkor nem szólt közbe, viszont amikor érzi, hogy kell a biztatás, akkor meg biztat.

És volt, amikor úgy támolyogtam haza, hogy levette a cipőm és  a zoknim, mert arra sem volt erőm és mindehhez nagyon büdös is volt a zoknim, mert megizzadtam (igen, én a talpamon is izzadok).

És olyan is volt, hogy kimosta a futócipőm, én ebben elég rendetlen vagyok, belátom, ő meg a saját bringáját is nagyon pöpec módon, de más egy bicaj és más egy cipő, lássuk be, pláne, ha utóbbi máshoz tartozik.

És most, hogy megyek a Suhanj-ra, mondta, amit mondott, és talán nem is tudja, milyen sokat jelent ez nekem, mert talán természetesnek veszi, hogy segít, mert mi így élünk  és igyekszünk élni, házasTÁRSként, de azért na. Nagyon jó kis férjem van, az már biztos.

Azt sem tudom, hol kezdjem. Van ugye a DK** csoport élőben és virtuálban, én egyelőre utóbbiban nyomom és van a Suhanj Alapítvány. És vagyok én is. És ez a három úgy jön össze, hogy lehet jó ügyért futni, lesz ugyanis egy verseny, ahol nem a verseny a lényeg, hanem a részvétel, én legalábbis  így értettem, ne ábrándítson ki senki. Bővebbet itt olvashattok róla. És bár nekem esélyem sincs bármiféle versenyre is elmennem, mert nem vagyok abban a …helyzetben (súly, tempó, táv), mégis ott leszek.

Dehogy egyéniben. Csapatban…. Van / lesz  nekem egy saját, külön bejáratú, full-extrás (DK-s) csapatom, tudjátok csak meg. Na, a verseny meg úgy van, hoyg 6 órát kell futni, tehát nem a táv, hanem az idő van meghatározva, gondolom, az a lényeg, hogy mennyit tud az adott egyén / csapat ezalatt lefutni***. És vannak olyan cuki emberek, akik nem hőkölnek vissza a zsenialitásomtól, a pufiságomtól, a szarkasztikus humoromtól, a lila fejemtől, a szédületes tempómtól, hanem meghívtak maguk közé. Engem. Ezt azóta is mondogatom magamnak, van még hat hetem, hogy elhiggyem.

És úgy lesz valahogy, hogy a nevezési díj megy az alapítványnak, ezzel támogatjuk őket és ez milyen jó már, nem?, nekem baromira tetszik, mert nem pénzt kérnek, hanem egy nagyon sok embert megmozgató közösségi élményt szerveznek, ahol most megmondom, hogy többet kapok, mint adok. 

És úgy is van, hogy mondtam a csajoknak, hogy én nem tudok ám futni. Hogy gondolják meg, nincs harag, de tényleg nem tudok, szóval, ha nyerni mennének, akkor ezt most hagyjuk abba, szerintem még az utolsó hely is necces. És azt is mondtam, mert ez váltó lesz, hogy én 2 km-re vagyok belőve, de csak ideális napokon, majd igyekszem ezt a kirobbanó csúcsformámat a megfelelő  napra időzíteni, de ez a maximumom. Aztán átgondoltam, hogy ez milyen béna már, legyen 2 x 2 km, vagyis futok 2 km-t, utána valahova eldőlök és jöhetnek a társaim, majd valamikor én megint futok 2 km-t. Most, hoyg le is írtam, rosszabbul néz ki, mint átgondolva, de valahogy csak végigcipelem a testem, nem? Persze, hoyg igen.

És úgy lesz (mert én így képzelem), hogy mivel én ilyen ovis méretűt futok, ezért nekik többet kell, ez azért gáz, nem? Annyira meg vagyok hatva, na. A legszebb az egészben azonban az, hogy éjfélkor indul. Nem tréfálok, éjfélkor kezdünk és reggel hatig futunk. Ugye, milyen jó? Azért nem ijedek meg az időponttól, mert egyrészt van egy csomó más, amin idegeskedhetek (lásd fentebb), másrészt meg egy jó buliban is éjfél után kezdődik a hangulat, harmadrészt pedig itthon is voltam néhányszor fél 11-kor futni, különben pedig úgyis pattogni fogok az endorfintól. Bár jobb lenne, ha inkább futnék. Höhö.

Mikor a férjemnek mondtam ezt, az első mondata az volt, hogy “kell neked egy jó fejlámpa” és ez szerintem egy igen jó válasz, mert éppen mondhatta volna azt is, hoyg te (esetleg a teljesen szóval kibővítve) megőrültél, meg hogy egész éjszaka fent leszel?, meg hogy menj, de én nem megyek, meg hasonló nemjó-férjes dolgokat, de nem, hanem azt mondta, hoyg jön velem és bringával segít nekem, és ez megint milyen klassz.  Mondjuk, szerintem nem gondolta át, hogy én 12-6 között mindösszesen 4 km-t futok, de lelkem rajta, én szóltam.

A társaimnak pedig megmondom, hoyg amíg én futok, addig ők nyugodtan vackolják be magukat valahova és aludjanak, mert mire én a távot lefutom, ők a hatodik álmukon is túl lesznek, de még be is melegíthetnek, belefér az időbe.

Szóval, most akkor augusztus 11-re be kell lőnöm magam, semmi pálinkafőzdés látogatás, meg lazaság, meg ilyesmi, mert azért ha nem futnám le ezt a távot, akkor nagyon szégyellném magam, így is pironkodva edzek. Ha valami konkrétumra készülök, akkor az már edzés, ugye? Legyen már az. Soha életemben nem használtam ezt a szót, ha másnál nem látom, nem is tudom, hogy létezik.

4, 42-nél pedig befutok.

 * film

*** még nem futottam sem ilyet, sem mást, sejtéseim vannak csupán, meg éles vaslogikám

De hogy az én fizimiskám mindig úgy néz ki futás után, mint a spanyol tengerparton délben elszendergett német turistáé, az  azért durva.

Először azt hittem, a nap miatt van, tök logikus lenne, de nem, ez belső hő, akkor jöttem rá, amikor éjszaka futottam, ugyanis akkor is lángolt a képem, őrületesen ronda vagyok. Hiába, no, hozott anyagból dolgozom.

Ma elaludtunk, később mentem futni, erősen nézegettem kifelé az ajtón, hogy mi van odakint, nem volt kedvem, vágjuk rövidre. De azért elmentem és milyen jól tettem, mert futottam 1,72 km-t oda és mikor megálltam pihenni és lerogytam egy buszmegálló padjára, akkor ahogy lógott a fejem lefelé, megláttam, hoyg ideje szőrteleníteni. Újabb érv a futás mellett. 

Még egyébként az történt, hogy a pálinkafőzde turbófokozatra kapcsolhatott, mert 4, azaz négy férfi állt kint abból a típusból, amelyikből egy is elég sok, gondolom, ma sok pálinka fő, mert azt, hogy a közönségem így szaporodik, leírni sem esik jól. Néztek, hogyne néztek volna. Nagyon jólesett így elstartolnom, aha. Meg a lila fejemmel visszaérkezni is.

A taktikám most éppen az, hogy az elsőre egyben lefutott km-t növelem, el kell érnem a 2 km-t és jó lenne 8 perces idővel, visszafelé már elég visszakocorászni, ahogy bírok, s elhihetitek, elég is nekem visszajönni…

Lényeg a lényeg, hogy holnap olyan poszt lesz, hogy  lesz benne szó éjfélkor induló gyönyörről. Maradjatok velem.

Azért ez túlzás, annyiban igaz, hogy amikor végre kibukkant a felhő mögül a nap (reggel 7 órát írunk), akkor az első sugarak egy házra omoltak. Konkrétan a pálinkafőzdére. De esküszöm, nem ezért lett jó jobb az időm.

Már a múltkori első, két falu közötti futásomkor is akartam írni, hogy gondoltam rá, itt kérek egy pohár vizet, de nálunk nagyon játékos kedvű pálinkafőzők vannak, nem mertem. A barátnőm férjét simán megkínálták frissen készült, meleg pálinkával. A történet befejezése szabad felhasználású.

De nem is ez a lényeg, hanem az, hogy az a helyzet, hogy én már éppen nyafogni akartam, mondván, tök beragadtam ebbe a 1,5km-be (ez az egyben lefutott táv, innen back is van) és ez igaz is, csak közben azért az les eszemmel észrevettem, hogy a tempóm viszont javult, mert ha a héten örültem annak, hogy 9 alá ment a perc/km, akkor ma még jobban örülök, mert  már nemcsak léc alatt éppen átcsúszott, mint hétfőn (8,55), hanem 8,15 lett, ami azért nem rossz egy ekkora testtől. 25 kilós cementes zsákot adok a nyakába azonnal annak, aki ellentmond.

Nem esik jól leírnom, mert olyan illúzióromboló, de hát ez van, visszafelé már nem voltam ám ilyen rakéta, végigdöcögtem az utat, kocorászás ON, 9,07 lett az idő, de azért ne felejtsem már el, hogy ennek is mennyire lehet örülni, nemdebár?

By the way vannak nagy híreim, én speciel fél éjszaka nem aludtam az izgalomtól, holnap megírom, most iszonyúan érzem a testem (nagy test – nagy érzet), képtelen vagyok írni. Búcsúzásképpen egy kis falusi romantika képben és hangulatban.

Ezt a posztot két hete érlelgetem.

Úgy kezdődött, hogy kaptam egy levelet, amelyben a sok dicséret közé mintegy beszúródott egy -két tüske, biztosan csak az egyensúly kedvéért, nem rosszindulat, dehogyis, mire gondoltok. Nem részletezem, mert nem bánt (és tényleg nem). Ami ide tartozik, az az, hoyg felvetődött a kérdés, mennyire ártok az imidzsemnek azzal, ha leírom, hogy kövér vagyok és hogy nehéz lefutnom 500 métert.

Megmondom. Először is. A történelmi hűség kedvéért fogalmazzunk adekvátan: én nem kövér vagyok, hanem nagyon kövér*, másodszor legyünk már pontosak, én nem 500 métert bírtam futni, hanem 75-öt. Ez gáz? Az. Nagyon? Rohadtul.. De mást mondok. Nem ez a gáz, hanem az, hoyg hagytam, hogy idáig fajuljanak a dolgok. Az okokat majd máskor kitárgyalom.

Szóval, az imidzsem. Ez azért jó, mert ezek szerint van imidzsem, milyen jó ez már!, mint amikor izomláza van az embernek és rádöbben, hogy akkor ott izomnak is lennie kell. Másrészt pedig miért zavarna? Én híztam meg, én tettem magamba a plusz kilókat, én is fogom leadni és ez az utóbbi mennyivel jobb irány, nemdebár? Az, hogy leírom az ezzel járó nehézségeket, nagy meglepetést nem okozhat annak, aki ismer, nem nagyobbat, mint amikor meglát megismer.

Tény és való, hoyg sokan ismernek, ki így, ki úgy, s amikor személyes átvétel-átadás történik*, én előtte olyan stresszben vagyok, hogy mindig megírom, ne lepődjön meg a kedves vevő, fiatal sem vagyok, vékony sem, szép sem, de még szemüveges is, cserében viszont kedves vagyok, legalábbis tudok az is lenni. Ebből azért érződik, hogy mennyire aggaszt a külső megjelenésem, ugye? Nagyon.

Ennyi bevezető után a lényeg: nemcsak, hogy nem érzem a kínzó gyötrelmet, hogy mi lesz, ha most megtudja a világ, hogy dagadt vagyok és nagyon rossz kondiban vagyok és nincs állóképességem és kiköpöm a tüdőm és k.nehéz vinni a testem, tehát nemcsak, hoyg nem érzem ennek lelki terhét (érzem a  fizikait, bőven elég, gondolhatjátok), hanem ha már így alakult és ha már egyszercsak belevágtam és kiderült, hogy működik, hogy lehet ezt csinálni és lehet fejlődni, akkor milyen jó lenne, ha más is megpróbálná. Nem én vagyok az etalon, nem rólam kell példát venni (a példa az el sem hízás, vágjuk rövidre), és nyilván mindenkinek megvan a saját útja, nem is a futáson van a lényeg, hanem azon, hogy fel kell állni a fotelből / dolgozóasztal mellől.  És ha ebben én segítséget tudok adni azzal, hoyg  az elsőre lefutott, magam által király etapnak hívott 75 méterem után makacsul hittem abban, hogy ez menni fog, és jobb lesz és lesz a 75-ből 100 méter és 200 és 500, szóval, ha ez segítség, akkor nem hogy nem ártok az imidzsemnek, hanem egyszerűen nem is érdekel. A kérdés bennem eddig fel sem merült.

Annak, hogy sokan ismernek, az az előnye megvan, hogy sokan gondolkodhatnak el, basszus, a Zazi tényleg kövér (B verzió: basszus, a Zazi tényleg kövér???) és így is akarja csinálni?  Mást mondok: így akarja főleg csinálni. És nemcsak ő. A blog hatására (mert annyira élvezetesen tudok írni a szenvedésről, hogy egyszerűen megkívánják, muhaha) 9-en húztak futócipőt. Ma reggel érkezett egy levél, hogy megvan a 10. is. A futócipőt be lehet helyettesíteni bármi mással, nem a futáson van a hangsúly, hanem a mozgáson. Én futok, mert soha nem tudtam futni és elég öreg vagyok már ahhoz, hogy nem-et mondjak a lehetetlenre és bár még mindig hitetlenkedve nézem, hogy már nem 500 méter lefutott táv**, azért még mindig van bennem egy rejtett forrásból táplálkozó makacsság, hogy ezt akarom, ráadásul nagyon akarom. Nekem ez most kell, nyilván a  fogyás miatt, nem akarok kövér lenni, csinos és üde és kedves és fiatal*** akarok lenni, de ma már messzebbre (is) nézek és azt mondom, hogy élni akarok a testemben****. Ebben a puha(ány) kis testben*****.

Ha a szenvedéssel párosuló makacsság, a 10 méterrel megnövelt táv okozta (irreális) öröm, a kudarc  kontra siker, vagy éppen az izzadás, lihegés, eufória dokumentálása másokat ara ösztönöz, hogy kilépjenek az egyébként kilókkal is megtámasztott komfortzónájukból és elinduljanak, akkor főleg, hogy nem, nem zavar az imidzsvesztés. Számít? Nem. Érdekel? Rohadtul nem. Siker? Totális. Csak nem az enyém, hanem azé, aki megteszi. Az én sikerem is csak az, hogy én megteszem a saját lépéseimet. Ha ez másnak erőt ad, az igen jó, menjetek, fussatok, mozogjatok, ha én meg tudom csinálni, mindenki meg tudja. Nálam lustább, élvetegebb nőt nem hord a hátán a Föld, el kell hinnetek, igazat mondok.

Még valami: korábban írtam arról, hogy a mozgás nekem nem lételemem, idemásolom a kezdet kezdetén írtakból egy részletet (10 hete volt csak? el sem hiszem):

Tehát azt akarom ezzel mondani, hogy nekem a mozgás nem lételemem, sajnálom, forduljatok el tőlem, ez van, nem természetes számomra,  hanem hosszas észérvekkel alátámasztott önszuggeszttió, amelynek következményeként ráveszem magam, hogy akkor gyerünk és csináljuk. Csináljam. És ha menetközben egyszer csak valamikor kiderül, hogy hopp, ez nekem nem is rossz, az még mindig messze áll a flow-tól, de ez nem azért van, mert az adott mozgásforma nem nekem való, hanem azért, mert nekem lassabban esik le, hogy én ezt már rég megkedveltem. Így aztán az első futás élménye számomra ugyanolyan rossz, mint az első úszásé, az első aerobiké, vagy akármi másé, ebből nem szabad azt leszűrni, hoyg ez nem fordul át valamikor valami pozitív érzéssé, hiszen nekem alapvetően a mozgás nehezen avanzsálódik flow élménnyé. És ezt most magamnak mondom.

Így kezdtem. Innentől kezdve senki nem tud olyan mentséget felhozni, ami elfogadható  lenne. A lustaság, az eleve feladás, a kudarctól való félelem nem számít. Csinálni kell és kész.

Lényeg a lényeg: ha már felhívták a figyelmem, hogy van imidzsem (mely sérülhet), hát éljünk vele. Pont.

* táskákat készítek

** sajnos, nem is 5 km – még

***  ne ábrándítsatok ki, hogy ez nem fog menni, oké?

**** nem mintha eddig nem éltem volna, de most másképp