Szeretettel üdvözlöm itt azt a két embert, akik a “futás ciki” keresőszavakkal jutottak el hozzám. Ez megint a világ oly dolgai közé tartozik, melyeket nem értek, ellenben elfogadok.

Szóval, hogy 7,56 km volt a  napi penzumom. És emlékezzünk meg a 75 méteres kezdésről. Igazából én nem akartam ennyit, sőt, 2 km körül volt az az érzésem, hogy ebből 5 sem lesz, hogy aztán 3,52 km-től kezdve jól érezzem magam. Ez van, nekem kell 3 km, pedig tényleg bemelegítek. Legalábbis azt képzelem.

A képen remekül leolvasható, hoyg cikázom a két falu között, miközben erős késztetésem van, hogy minden autósnak odakiáltsak, hogy már másodszor / harmadszor futom ám a távot, azért ilyen a fejem. Különben is megvan az előnye annak, hogy ugyanazon terepen, nagyjából ugyanabban az időben futok, ugyanis tudom, hoyg merre mennek, kik mennek az úton*. És viszont.

Az utolsó 500 méter már nem esett jól, bevallom, de akkor már úgy voltam, hogy az pont 100-szorosa a kezdeti 75 méternek, nehogy már ne toljam le. Szóval, bontsunk pezsgőt, 14 hét alatt értem ezt el és most itt fogok dekkolni egy darabig, sőt, még azt is mondom, hogy nem lesz ez mindig 6, meg 7 km, majd ahogy jön. Ha 3 km, akkor 3 km.

Azon gondolkodtam közben, hogy ugyebár azt mondják, hogy az agyban dől el minden, de én ezt speciel nem hiszem el,  legalábbis nem teljesen, viszont azt tudom, mert egy doktornővel beszélgettem az anorexiáról (nem én voltam  a páciens…), hogy az agy kap a testben / szervezetben abszolút prioritást, tehát amikor pl. az anorexiás alig vesz magához táplálékot, akkor szép lassan leállnak a szervek, mondjuk, előbb a vese, aztán a máj, beáldozza őket a szervezet, hoyg az agy még működjön. Kényszerből kevesebb üzemanyaggal kell működnie, így a fennmaradáshoz az alacsonyabb rendűeket dobja be / ki.

Ez most azért jutott eszembe, mert van ez az ismert mondás és szoktam magam figyelni, hoyg amikor már megállnék futás közben, akkor mi az, ami miatt megállnék.

És nem tudom. Azt tudom, hoyg olyan gyakran van, hoyg azt mondom, hogy na, most van az elég, most aztán már mindenem fáj (ez nálam a bal lábat jelenti) és rohadtul, aztán még megyek tovább és akkor megint elmondom, hogy itt a vége és úgy megállok, akkor megint még tovább megyek és még általában az is elhangzik, hoyg aztajóbüdösmindenit, azt hiszem, akkor szoktam tényleg megállni. Ez most akkor hoyg van? Ez a test vagy a lélek? Szerintem mindkettő, mert előbb az agy üzen, hogy barátocskám, game over, de a test még továbbhalad, hogy végül mégis győzedelmeskedjen, vagyis, hoyg megálljak. Vagy nem? Tényleg nem tudom, de szoktam figyelni magam, sokszor eszembe jut ez a szöveg.

Holnap meg pihenőnap, de nyakamon a Suhanj a 2 x 2 km-es etapjaimmal, nagy az izgalom,  hogy tudom-e majd csinálni és most nem kell nevetni, mert ez a 7 nem az a 2, csak ennyit mondok.

* Radnóti

Nem titok, hogy nagyon szenvedős héten vagyok túl, tegye fel a kezét, aki nem; semmi sem esett jól, a futás végképp nem. Kínszenvedéssel összehoztam valamit, hogy mégse 0 legyen, de hagyjuk. Ez az egész hét  (a hőség, a cipő, hogy nem ment a futás) ment a kukába.

Tegnap este egy barátnőm még megkérdezte, hogy megyek-e futni, mondtam, hoyg eszem ágában sem, majd kedd reggel, elég volt a kudarcokból, hogy aztán ennek a jól felépített logikai rendszeremnek ellentmondva mégis 5-re állítsam be az ébresztőt. 6 -kor kint voltam, régi cipőben, az újba ugyan beledugtam a bal lábam. Majd…

Na, de nem ez a lényeg, hanem az, hogy az első 3 km (figyelitek, mit írok??) oly vacak volt, rendszeresen begörcsölni készülő bal vádlim hozta magát, én ezt nem értem, minden bajom ebbe a lábba koncentrálódik, nekem az egész bal lábam az Achilles-inam. Meg kellett állnom kétszer 10 másodpercre, én nem szoktam belesétálni, addig futok, míg csak bírok, aztán meg pihegek, majd folytatom, szóval, ez nekem nettó hossz.

És esküszöm, hogy közben azon gondolkodtam, hogy mi a motivációm. Mert hogy nem a táv, az biztos, a tempóm megint csak nem esélyes, valaminek pedig lennie kell, ha én ezt csinálom, nem létezik, hogy itt szenvedek a semmiért. Eszembe jutott egy rajz, amit egyszer lementettem, s bár utólag kiderült, hogy nem a futásról szól, mégis berakom ide, mert ennek alapján kezdtem el összeszedni magamban (ne felejtsük el, hogy éppen begörcsölni készült a lábam, k. meleg volt, izzadtam és  nem úrinősen), hogy mégis mi a jó ebben nekem.

És miközben tehát húztam a bal lábam,  elkezdtem összeszedni.

1. fogyok. nem gyorsan, nem látványosan, de mégiscsak. feltételezésem szerint ez  a tempómmal lehet összefüggésben, mert egyik sem valami fényes, majd megkérdezem a konteo-sokat, mi a véleményük erről az eleddig még fel nem derített világméretű összeesküvésről.

2. nem dagad úgy a bokám, pedig a túlsúly ezzel a hőséggel megspékelve az egyébként sem karcsú lábaimat rendesen megdagasztja. gondolom, jót tesz a vérkeringésemnek, a sok ülés után végre dolgozik a szív. meg a lélek.

3. az anyagcserém jelentősen javult, mióta rendszeresen mozgok, nem részletezném, de napjaimat a legkisebb helységben kezdem, a többi fantázia kérdése.

4. egy éve vettem észre, hoyg veszettül zsibbadnak a kezeim éjszaka, nappal nem, de éjszaka valami rettenet. sok ülés, rossz  testtartás, nem mozgás, gerincsérvesedés. ennek lőttek, szinte teljesen elmúlt, nagyon ritkán fordul elő.

5. küszködöm egy nem túl szerencsés mentális betegséggel, majd egyszer mesélek. a lényeg, hogy ez elmúlni nem fog, így maradok mindörökre, viszont a rendszeres mozgás mégis segít, volt, amikor megmentett, nem viccelek.

6. nőtt az önbizalmam. azt a szintet még nem sikerült elérnem, hogy egy flegmán válaszoló eladónak visszabökjem, hoyg kisöcsém, velem így nem beszélhetsz, én már 1 … 5   6,3 km-t futok egy alkalommal, de azért haladok. hosszú az út, de ráléptem. meg tudok csinálni valamit, amiről azt gondoltam, hogy soha. hogy SOHA.

7. feszesebb a bőröm. csak kívülről nem látszik.

8. nőtt a szexuális étvágyam, szerintem ezt nem kínos leírni, eddig sem volt rossz, most még jobb. ezzel számoljon, aki futni kezd. párkapcsolatban élők előnyben.

9. fantasztikus embereket ismerek meg, komolyan, csak ámuldozom. mostanában többet élőben is, nemsokára még többet és mire megvénülünk* meghalok, kiderül, hogy egész jó hely ez a Föld.

Más nem jutott eszembe, viszont mire ezt így szépen végiggondoltam, a begörcs oldódott és elkezdtem úgy érezni, hogy ah, kezdek érezni  valamit, és még elkocorásztam 3,3 km-en át, közbeiktattam egy emelkedőt, majd visszafutottam, hoyg befejezem, de nem akaródzott és még eldöcörésztem egy kicsit, ahonnan vissza is kellett jönni, szóval 6,35 km. És 7 cm.

De nem a táv a legjobb ám, és nem is a tempó, hanem az, hogy megint igen jó volt, nem fájt, nem görcsölt, nem szédelegtem, levegőt is kaptam, és csak futottam, futottam és ezt most akkor szeretném még tizediknek iderittyenteni.

10. futni valamiért jó. én nem tudom, mi ez, de jó nagyon.

A busztrofedon a görögök régi írásmódja, jobbról balra és balról jobbra írtak felváltva, igen praktikus lehetett, nem kellett mindig a sor elejére menni. Na, így futottam én tegnap, oda-vissza, vissza-oda, csak a sorok távolsága csökkent egyre inkább.

És minden sor végén meg kellett állnom levegőért. Ilyen tempó mellett.

 

3, 74 km, szerintem szörnyű volt. Dőlt a lé mindenhonnan, szívtam be azt a forró levegőt, cammogtam az úton és nem tudtam egyetlen pozitív gondolat köré sem csapódni. Na jó, ez nem is igaz, ugyanis azt azért el kell mondjam, hogy sem a legyalult, sem a kilyukasztott vízhólyagomat nem ragasztottale, a régi cipőmben kocorásztam és semmim nem fájt, az egy bal vádlit leszámítva, de ez meg azért, mert menet közben jöttem rá, hoyg nem melegítettem be. Egyszerűen elfelejtettem. Ez azért sokat elárul a tetszési indexemről.

Nos,jól van, ez a hét mehet a kukába, én meg a mai olvasztókemencébe.