Én sokat szoktam azon gondolkodni, mert az elmélet és a töprengés nekem még mindig jobban fekszik, mint a fizikai test mozgatása, hogy mennyire változott meg a futástól az életem és azt kell mondjam, hogy eléggé, de azt is kell mondjam, hogy nem nagyon. Az ambivalencia feloldásához ismerni kell engem, de igazán ám, tudni kell, hogy van bennem egy nem túl szerencsés kettősség,  melyről papírom is van (sárga), és ami alapvetően befolyásolja az életem.

Egyrészről rengeteget változtam, hiszen képes vagyok erőfeszítéseket tenni, méghozzá olyan területen, amely távol áll tőlem, tehát nem arról van szó, hogy képes vagyok-e marketing szigorlatra 5 nap alatt felkészülni (igen, sőt), képes vagyok-e Stockholmban angol nyelven megtanulni egy multinacionális cég honlapjának készítését (igen), vagy sorolhatnám tovább**, tehát nem erről van szó, hanem egy olyan területen tett erőfeszítésről, amely számomra szűz és ismeretlen és még berzenkedem is*** és így aztán fogalmam sincs, hogy ez nekem jó lesz? tudok rajta haladni? bírom? akarom? tetszeni fog? minek? Egyébként sem vagyok az a kimondottan erőfeszítős típus, lusta vagyok és gyenge és legszívesebben heverésznék egész nap a nyugágyban és olvasgatnék, hogy időnként erőt vegyek magamon és a Naptól felhevült testemet a fekhelytől elszakítva a medencében keressek felfrissülést. Jó, hát érzem én, hogy ez ciki, de mondom, lusta vagyok, de az is lehet, hogy mindez múlt idő, már nem vagyok lusta, már mozgok és csinálom és akarom és igen, egészen nyíltan képes vagyok bevallani, hoyg tetszik. A múltkor egy ismerős azt mondta, hogy rajongva beszélek a futásról, ezt adjátok össze, ezt észre sem vettem. Tehát feszítem a fizikai erőm, sosem gondoltam volna, igen, elég sokat változott az életem.

Másrészről viszont mégsem változott az életem (a belső életem, teszem hozzá), mert van bennem egy kis elszántság, nem mondom, hoyg sok (sajnos), de ahogy egy másik ismerős (sztem kicsit rosszmájúan, de lehet, hogy tévedek) írta, volt a fényképezés, abba ugyanezzel az elánnal vetette bele magam, de volt a mániákus befőzés is, na, nagy cucc, most itt a futás. Ez szerintem frusztráló és meg is haragudtam, mert ki szereti, ha szembesítik viselt dolgaival, de azért na! Részben van csak igaza. Igen, ha elkezdek valamit, belevetem magam, szeretem jól csinálni a dolgokat, szeretem, ha nem pusztán marginálisan érintem az adott témát, hanem rendesen, elvégre azért is érdekel, nem?  Előfordul, hoyg valamit ejtek, de az csak azért, mert menetközben kiderül, hogy mégsem az én terepem, ilyen van,  az önként vállalt, ám felesleges tehertől elég gyorsan megszabadulok (a futás ebben azért különleges, mert önként vállalt, nehézkesen induló és nehézkesen folytatódó, ámde nem felesleges és nem teher). Amit viszont, az rendesen, így aztán nem történt nagy változás az életemben, így értem a statikus voltot.

Azt, sajnos, nem állíthatom, hogy az adott területen végzett munka mindig tökéletes, és nincs nála szebb és jobb, azt azonban igen, hogy én a legtöbbet teszem meg a cél érdekében, s mondom ezt akkor is, ha esetenként ez sem kívülről, sem belülről nem így tűnik.

Végezetül elmondanám, hogy “ha szerda, akkor futás” jegyében tegnap 5 km-t futottam 8, 49 perc / km átlaggal és akkor ez rímel a fent írtakra, hogy nem tökéletes, de megteszem a tőlem telhető legtöbbet, ez ugyanis nekem perpill a végsebességem, ez van, majd lesz jobb is.

Az angol, aki dombra ment fel és hegyről jött le c. filmben a wales-i kocsmáros kifakad, hogy a “mi hegyünk egy domb“.

 

Szóval, hétfőn voltam ám futni (csak azóta nem volt wifink és ezzel meg is állt az élet). Abszolút semmi kedvem nem volt kimenni, mondtam is a férjemnek, hogy jaj, hát menni kellene, de egy porcikám sem és semmi kedvem, tán bele is halnék, mindenesetre ezt többször is elmondtam, mintegy bele a vakvilágba, ámde a férjemnek címezve, aki viszont nem hatódott meg, amit (most jut eszembe) én nem is értek, mindenesetre a rá jellemző tömörséggel azt válaszolta: hogy de hát tegnap nem voltál. És tényleg nem a szavak embere.

Én most éppen tanácstalan korszakomban vagyok, mennyit lehetne futnom, mennyi az ideális és kedvező és tetszetős és ildomos, így aztán arra gondoltam, rendben, 4 km-be nem halok bele, legyen hát annyi, bár az az említésre méltó dolog történt még, hogy induláskor mondtam, hogy most nem futok sokat, csak olyan 5 – 6 km-t, jegyezzük fel az eseményt és a dátumot.

Szóval, 4 km lett és próbáltam rendesen, igazian futni, nemcsak kocorászni, hanem tempósan menni, s bár még mindig túlzásnak érzem a teljesítményemmel kapcsolatban ezen szó használatát, de nem nagyon tudok mást rá, egyébként pedig nem is kell, igenis nagyon haldokoltam futottam, melynek következtében 3 perccel jobb időt futottam a távon, mint az egy hónappal ezelőtti Teliholdfutamon, lásd az oklevelemen lévő időt. Na jó, ezt nem tudom diszkréten intézni, mert nem linkeli be, ki kell írnom nyíltan, hogy 37: 36 volt.

Volt.

Hétfőn ez az idő ennyire változott és ez szerintem klassz. Nem magában, hanem az előző viszonyítási ponthoz mérve, de klassz. Szerintem egyszer még megérem, hogy futni is fogok.

Röviden úgy tudnám összefoglalni a tegnapi NKE-s szigetkört, hogy a híd túl messze van*. Mindkettő.

 Hosszabban meg úgy, hogy ha még soha nem futottad körbe a szigetet, akkor érdemes az Árpád-híd felől a városba érkezni, majd naponta többször átmenni a Margit-hídon, minden alkalommal a villamos ablakára tapasztott szemekkel, hogy egész nap aggódj, nemtudomkörbefutni, nemtudomkörbefutni, végül ne hagyd ki a gyalogos érkezést sem, hogy lásd, a sziget még reggel óta is nőtt. Hosszában.

Hatkor kezdődik a Dagadt Köcsögök Nagy Közös Edzése, én korábban érkeztem, mert öltözőt akartam bérelni, bár mint utólag kiderült, erre  (természetesen ) semmi szükség nem volt. Állati szerencsém volt, mert az öltözőt éppen akkor hagyták el a cuki, fiatal, bombatestű lányok, így senki nem volt tanúja az átöltözésemnek, így nem generálódott újabb szorongás. 

Elég sokan összejöttünk, bár nekem nincs összehasonlítási alapom, mindenesetre úgy éreztem, vagyunk elegen,  és csak reméltem, hogy a közös edzés nem azt takarja, hogy nekem együtt kell futnom mással, pláne, hogy mindenkivel, mert azt én annyira** nem preferálom. Meg lehet nyugodni, nem. Szépen mindenkit előreengedtem, menjetek csak, fussatok csak, én majd a legvégén, de Evi nem hagyott el és velem jött. Mondott valamit valami izomlázról, meg hogy 1 km után ő visszafordul, de ez csak 4,5 km-nél jutott eszébe és hát én ugyan mondtam, hogy forduljon vissza, de akkor meg már nem akart. Valamiért.

Induláskor nem találtam a runkeeper-t a telefonomon, szerintem ideges voltam, de nem baj, van másik, sőt, másikak, most az endomondo került főszerepbe, ami azért tetszett nagyon, mert kiírta, hoyg 1 liter vizet ontottam a környezetemben lévő flórára és faunára és igen, így éreztem én is.

Na, most még az is volt, hoyg beszélgetni kellett és mondhatnám, hogy azért, hogy eltereljem Evi figyelmét az izomlázáról, de nem vagyok én olyan hős vitéz, hogy másnak segítsek, mikor nekem is rohadt nehéz, szóval a beszélgetés belső, jóleső kényszer volt, két nő kocorászott és beszélgetett, bár főleg ő, valljuk be. Úgy történt, hogy a táv növekedésével fordítottan arányosan csökkent a kényszerem a válaszadásra, a sziget kezdő oldalán még kérdeztem is, meg válaszoltam is, úgy érezhettem, hogy abszolút partiban vagyok, hát megy ez nekem,  a másik oldalán már csak egyszavas válaszokat adtam (igen, nem, sajnos, de főképpen az aha játszott, az olyan kilégzéssel kicsúsztatott válasz, még éppen belefért), hogy a vége felé már ennyit sem, ott  mondta a társam, hogy na, akkor mostantól ő hosszabb sztorikat mesél, én meg majd hallgatom.

Végülis egyben lefutottuk a szigetkört, nekem a pulzusom 160 körül, Evinek viszont (beszéddel együtt) 150 alatt, egyszer majd én is szeretnék Evi lenni. 

Futás közben egyszer csak valaki rám köszönt, nem tudok másra gondolni, mint hogy a fenekem alapján ismert meg Anikó, ez milyen durva, nem?, futsz gyanútlanul és egy wampos társad rád köszön. Azt hiszem, társalogni akart, de én meg nem nagyon, mert ez már a sziget másik oldalán volt.. De aranyos volt, utána  megkeresett. Evi szerint engem mindenki ismer, pedig én direkt nem neves pólót rendeltem, még csak az kellene, hogy aki a fenekemről nem ismer meg, az a pólóm hátulján olvashassa, hoyg én én vagyok.  Nem kell az egész városnak nevetni, elég ha a felet teszi.

A legvégén még az történt, hoyg egyszerűen nem vettem észre, hoyg nem öltöztem át (érdemes volt szekrényt bérelnem), szerintem elfáradtam, vagy a társaság terelte el a figyelmem, nem tudom, de a testhez tapadó nacimban és a fenekemről állandóan felcsúszó DK-s pólómban (és még vagy három táskával) battyogtam át a hídon, csak amikor a férjem azt mondta a parkolóban, hogy áh, teljes menetfelszerelésben, akkor döbbentem rá, hoyg basszus, nem otthon vagy, ahol a földeken legfeljebb kisrókát örvendeztetsz meg az outfit-eddel, szóval, falusi lány esete a anyagvárosban***.

(állítólag nem mindig derül ki a bejegyzéseimből, hogy jó volt-e vagy sem az adott alkalom, én ezt nem hiszem, hoyg így van, de akkor összefoglalom az egyértelműség kedvéért: baromi jól éreztem magam a többiekkel. viszont nem ígérem, hogy a szarkazmusomat mindig megmagyarázom****)

Az is biztos már, hoyg én nem leszek a terepfutas.hu oldal regisztrált felhasználója. Pedig csak arra futottam, amerre kezdő koromban, Kis Tócsa, Nagy Tócsa, Postaláda, Lovak, Férjemszobra, satöbbi, de hogy ezt a helyet hogy találtam, ez valami szörnyű.  Még jó, hoyg nem bicsaklott ki eddig a bokám. Áldott aszfalt.

Viszont az igaz, hogy egészen más dolog úgy futni, hogy elindulok A-ból és nem fel-alá futkorászom, mint itt, ugye, hanem teszek egy kört, változatos a táj, tök jó. Hogy mégsem ez lesz a jövőben, annak pont a tegnapi futás az oka, emelkedők, szembeszél, volt ott minden, de nem álltam meg. Csak egyszer, amikor rám jött a hasmenés, de az meg indokolt. Mondom: emelkedők, méghozzá azok az alattomos, hosszan elnyúló típusúak, nehogy egyszerre halj meg, minden lépésnél csak egy kicsit, de gyakran. Mindig csak egy kicsit forgatta meg bennem a kést.

Ritka szar időt mentem, de az előzőek ismeretében azt tudom mondani, hogy fusson ennek alapján jobbat, akinek hétanyja van és mivel ez a mondat már nagyon régóta várt a megfelelő közegre, most elégedett vagyok, úgy érzem,  megtalálta a helyét.

Ezzel mintegy eloszlattam fejem fölül a bút és bánatot, hoyg vajon már soha többé nem futok rendesen, igenis fogok, a fejlődés ugyan nem töretlen, de előrefele mutat. Igenis.

Holnap szigetkör, csak mondom. Meg előtte nadrágvásárlás.