Amikor már futottam 1,5 km-t egyben és összesen meg 3,5 -et, akkor egyszer megesett, hogy 500 métert sem sikerült produkálnom, de azt is csak valami kínszenvedés által- na, erre igyekszem gondolni, meg arra, hogy ezen is túllendültem akkor és csupán átmeneti állapot volt, mert a másik opcióban, hogy a bevett 6- 8 km-ek után most már csak ilyen rohadt szenvedős, ólomlábas, többszöri megállással tarkított 2,3 km-ek jönnek, (hogy úgy mondjam) nem telik kedvem, konkrétabban nagyon-nagyon utálom és elegem van és elszomorított és elkenődtem és hazakullogtam.

* Illyés Gyula

Nem mertem bemenni egyedül a Nyúlcipőboltba, csak bámultam befelé és nem mertem bemenni és ez szerintem egy végtelenül szomorú történet.

Pedig akartam, hát hogy a frászba ne akartam volna, nincs cipőm, eladtam a ketteskét, az első teljesen meghalt, és én nem vagyok egy barefoot runner, futni viszont kell. És még ez sem volt elég ahhoz, hogy bemenjek. Nem tudom a konkrét okot, de valahogy az a lappangó érzés volt bennem, hoyg én még 

senki  vagyok és nem vagyok odavaló és mit is keresek én egy futócipőboltban és benéztem a kirakaton keresztül és két pasi beszélgetett, fogtak valami cipőt a kezükben és azt mondtam, hogy én ide biztosan nem és nem is. Ez nagyon szomorú és nem vicces egy cseppet sem, mert miközben a havi 70- 80 km meglesz, még mindig itt tartok, teljesen leértékelem magam, nem is tudom, mi kellene nekem.*

Végül  a decathlon-ban vettünk egyet a közben odaérkezett férjemmel, egy Adidas-t, semmi extra, sima futócipő, no name, és ez nem azt jelenti, hoyg az Adidas nekem már semmi, dehogynem, soha életemben nem volt ilyen sportcipőm, én csak azt mondom, hogy elképzelhető, hogy ugyanennyi pénzért egy jobbat kapok, ha képes vagyok felnőtt emberként viselkedni. Aki 40 fölött is ilyen béna, annak ez jut.

A cipő egyébként tök kényelmes, hosszan vívódtam azon a kardinális kérdésen, hogy 39,5-es vagy 40-es legyen, egyszerűen nem jutottam dűlőre. Bekapcsolták nekem a futógépet is, és az legalább vicces volt, mert a csaj beálította 6km-es sebességre, én meg úgy megijedtem attól, hogy iszonyat gyorsan fut ez a nyamvadt pad alattam, hoyg kértem, vegye már lejjebb, én így nem tudok, levette 4 km-re, majd még lejjebb, 2-re, de az szerinte már csak séta. Kicsit besértődtem, utána derült ki, hogy én 6, 6 km/h -val futok mostanában, de ez ott valahogy nagyon soknak tűnt. Vagy a futópad 6,6 km-e nem ugyanaz, mint az enyém.

Mindenesetre mondtam neki, hogy sajnos, roppant zavarban vagyok, megkérhetném, hogy elmenjen? Tök normális volt, nem bántódott meg.

Ma reggel kimentem futni, egy porcikám sem, annyit tudok mondani róla, és ez menetközben sem változott, de azért amikor kiderült, hogy 8,19 km-t lefutottam ezzel a tempóval, mindent elfelejtettem. Szerettem volna 8-at, hiszen a Suhanj-on is ment, de szerettem volna 9 perc/km  alá menni és úgy gondoltam, valahogy kiszenvedek magamból egy 8, 58-asat, csak tudok ennyit, nem? Nekem a telefonon a runkeeper csak a km/órát írja ki, én meg alapból sem vagyok jó matekos, nemhogy futás közben azt számolgassam, ez mennyi, van ott nekem egyéb dolgom is: Itthon viszont kiderült, hoyg 8, 42 – na, akkor javultam távban és időben is, igaz, ma hagynék mindent másra.

Ezen a tegnapi napon sokat jár as eszem, mert nagyon bánt, miközben nyilván csak magamra haragudhatok, megérdemlem, aki hülye, az megérdemli, de azért közben meg el is szomorít, 40 fölött is még itt tartok? tejóég.

* drága köcsög barátaim megmondták: fenékbebillentés. és / vagy maflás. sztem ez jó. mindenesetre legközelebb eljönnek velem.

Most éppen két cipő között vagyok,  ahogyan a katolikusok két asszony között, igaz, ők, holnaptól*.

A régi már nem jó, az újnak pedig lett lészen új gazdája, bedobtam a törölközőt, nagyobb cipő kell. Holnap újfent nekifutok a projektnek, tegnap a Decathlon-nal történt telefonos egyeztetés során derült ki, hogy nem elég, ha futkározom az áruház sorai között, de pattanjak már fel a futógépükre is. Így holnap nemcsak cipőt szeretnék venni, de egyben a napi penzumomat is lenyomom fényes nappal, nyílt téren, szerintem jó marketing az üzletnek. Este 6 körül érdemes kilátogatni a budaörsibe.

Korábban ígértem, hogy megmutatom, változtam-e, ezt tudom mára felajánlani. Úgy van tehát, hogy a férjem minden hónap elején lefényképez, így a lenti kollázson van egy 0.hónap (origó), majd az 1., a 2. és a 3. hónap eleje. Szerintem van változás centiben és kilóban is (pontosítok: konkrétan tudom), én azonban többet és gyorsabban és látványosabban szeretnék, hízni már olyan jól megy, nem lehetne a másik oldalt is kipróbálni? És nem.

Szeretném felhívni a figyelmet  a csodás papucsomra, ez a kerti vörzsön, ha tudtam volna, hogy oly bátor leszek, hogy közzéteszem, biztosan figyelek az outfit-emre. 

A lassú változásról még el szeretném mondani, hogy ismert kortárs íróink egyike (nevet nem mondok, bár, sajnos, vállalta a véleményét) azt mondta nekem, hogy kell ugyan az Aranka néni jóindulata, hogy nagyon lássa a különbséget, de mintha tényleg látszana valami. Ezen azért besírtam.

Nagyon lassú apadás várható a Dunán testen, pedig én tényleg rendes vagyok, ha összehasonlítom a téli és a mostani étrendemet, étkezési szokásaimat, s ha ehhez még hozzácsapom a heti 20- 25 km futást, akkor újból azt érzem, hogy nem fair az Univerzum. Mindenesetre a héten megvigasztaltak, hogy megy ez és menni is fog ez, szarjam már le a mérleget, tegyem a dolgom és kész. Az biztos, hoyg mindig új és új motivációt kell keresni, mert az az általános kiindulópont, hoyg szeretnék vékony(abb) lenni, nem mindig ad elegendő muníciót a hétköznapokra. Nekem most az  segít, hogy szeretnék jobban, többet, gyorsabban és magasabbra futni, ehhez pedig fogyni kell, vagyis mostanában paralel működnek a motivációk, fogyni kell, hogy futhassak és futni kell, hogy fogyhassak. Időnként a második fontosabb az elsőnél.

Mindig is utáltam azokat, akik  valamit elhagynak az étkezésükből, s ezzel máris ledobnak két hét alatt 5 kilót, de hogy, mégis hogy, kérdem én?? Én nem eszem egy csomó mindent, az élelmiszerek egy másik részét csak ritkán, nem tudom megmondani, mikor ettem egy szelet krémes süteményt, a fagyival kapcsolatban pontosan tudom, hoyg a nyáron összesen 6 gombócot nyomtam magamba, kenyeret csak reggel egy szeletet, és most ne mondja senki, hogy nagyobb lesz a jutalmam, mert megdolgozom érte, mert ez speciel nem érdekel, ebben a kontextusban én a könnyű, gyors és látványos megoldásokat részesítem előnyben. Részesíteném. Azt se mondja senki, hoyg fel sem 4 hónap alatt,tehát ne várjam, hoyg le majd ennyi idő alatt, ugyanis 4 hónap alatt én bármikor el tudok brutálisan hízni, bármikor. Na.

És azt se mondja senki, hogy biztosan a centik mennek le, mert izmosodom, ugyanis én mérem a kilókat és a centiket is, na jó, két dolog igaz, az egyik, hogy van csökkenés (de lehet, hoyg csak kinyúlt már a mérőszalag, annyit húzkodom), a másik pedig az, hogy gyakorlatilag képtelen vagyok következetesen ugyanott mérni magam, egyszerűen nem találom a múlt heti helyet, biztosan a rajtam lévő puhaság miatt.

Elkenődve csak néha vagyok, mert mégiscsak érzem a változást, igenis kifogytam már ruhákból, ami azért jó, mert ebben a köztes állapotban most pontosan egy nadrágom van, ami még vállalható, nem feszül, de nem is lóg, így az elém tárt két út közül választhatok, melyiken járjak. Fel vagy le. Le.  A kilókkal.

Határozottan nem tesz jót a futás hiánya, egyből több időm maradt az aggódásra.
Egyébként pedig mínusz 9 kiló.

Azt  is meg kell tanulni, hogy mikor ne menjen futni az ember.

Az utóbbi két hétben háromszor volt egy-egy olyan napom, amikor az egyensúly-rendszerem ( van ilyen? ) bekrepált és nemhogy csak feküdni tudtam, de azt is csukott szemmel, forgással. Nem tudom, majd helyrejön. Tegnap viszont sikerült megint egy ilyet  produkálni és bár ma reggel nagyon erős volt a kísértés, hogy nem futok, gondoltam, hogy na, ne már, légy erős, ne lustulj el, menni kell.

A frászt kell menni. Nagyjából semmi sem volt jó, de már (megint) éreztem a pálya felé menet, hoyg hagyni kellene ezt, de azzal nyugtattam magam, hogy csak 3,5 km-t futok, ahogy tudok, mert meg kell nézni, ez hogy menne. Hogy menne, hoyg  menne.. sehogyse menne.

Először is az új cipőm mégsem jó, szerintem szimplán kicsi és nem az én lábamra való, ami azért gáz, mert egyébként meg tök jó futócipő. Majd írok egyszer róla.

Másodszor volt bennem szédülés, sokkal – sokkal enyhébben, de szédültem,  nem annyira jó így kocogni.

Harmadszor olyan piszkosul bekezdtem az elején, hogy alig tudtam levegőt venni, mégis minek, mondja meg valaki, ha tudom, hoyg nem tudom ezt a tempót hosszan produkálni, noch dazu nyűggel a testemben, minek kezdek így? Ennyire vagyok hülye, na.

Még az is volt, hoyg elvergődtem 1, 2 km-ig ezzel a számomra tényleg remek tempóval és visszafordultam, mondván, ez a 3,5 fele… mikor rájöttem, hogy nem ez a fele, akkor megálltam, hoyg utána el se bírjak indulni. Próbáltam, valahogy 1, 66 km jött össze, majd hazakutyagoltam.

Szerintem szimplán arról van szó, hogy a cipőt adjam el, ill. ne képzeljem, hogy a Suhanjos 8 km nekem alap lenne.

Én azt már megtanultam, hogy egy futóversenyre a legfontosabb felszerelés a klotyópapír*. Anélkül mostantól sehova.

Egyébként meg  váltóban harmadikok lettünk.

Nem leszek összeszedett, verseny után nem tudok,  és ha lehet, ne javítson ki senki, hogy előtte sem.

Szóval, tegnap menni kellett futni és sokat és versenyre, ezek mindegyike önmagában is elég, trióban FB-on a különös kegyetlenséggel elkövetett események közé sorolandó. Reggel még eléggé észnél voltam, déltől jött a mindent beborító nagy para, majd 2-kor eszembe jutott, hogy muszáj befestenem a hajam, így nem mehetek (negyed 4-kor ment a buszom), 3-kor pedig úgy döntöttem, az életnek nincs értelme.

Elég korán kiértünk a helyszínre, ez azért célszerű, mert így sokkal többet idegeskedhet az ember. Kaptam DK pólót, felhúztam rászorítottam a testemre, a későbbiekben ennek még lesz jelentősége. Létezik a beszéd-tett elmélet**,  szerintem ennek egyik speciális fajtája, hogy amint DK pólót húzol magadra, már DK tag vagy. Szólítsatok ezentúl egyszerűen köcsögnek.

A Suhanj nekem debütálás is volt, szeretek többször debütálni, Esztergomban életem első versenyén voltam, itt meg egy csomó olyan emberrel találkoztam, akikkel eddig virtuálban nyomtuk. Mind nagyon kedves, azt mondták, hogy jobb vagyok, mint a fényképeken. Szerintem jóban leszünk.

A versenyről meg nem is tudom, mit írjak, olyan stresszben voltam, hogy az első másfél órát a váltóhely mellett töltöttem és ordítottam, ahogy tudtam, nagyjából mindenkinek, az egyiknek, mert DK-s volt, a másiknak, mert csapattársam volt, a harmadiknak meg, mert kedvelem, meg hát nézd, hogy fut, uramisten, hűdecuki, biztassuk, már megint itt jár, mindjárt vált, bírja még ki, tejóég, ez továbbfut – valahogy így.

A váltás úgy történt, hoyg az egy darab chipes rajtszámunkra bugyigumit kellett fűzni és azt a derekunkra fűzni (majd váltáskor kibújni belőle, a másiknak meg belebújni), de én mondtam a csajoknak, hogy hadd lehessek már én az etalon, az én derekamon kössük meg, mert ők túl pilinszke testűek, így legfeljebb lecsúszik róluk, de rám legalább rám jön majd. Én azt hittem, macerásabb lesz, de nem. Hiába, a profizmus, ugye. 

A csapatomat DK Übercsapatnak hívtuk,  most mit (ál)szerénykedjünk. Ha egy dolgot kellene említenem a csapattal kapcsolatban, nem a versenyt mondanám, hanem azt, hoyg engem akkor hívtak meg ide, amikor még 2 km-t sem tudtam egyben kocorászni, szerintem ez olyan fokú bizalom és biztatás, ami a tényleges futásnál is fontosabb, mert így is vállaltak engem, tehát annak fényében is, hoyg ezzel nekik sokkal többet kell majd futniuk. Meg kellett már végre tapasztalnom, hoyg milyen csapatban dolgozni, egy felé húzni a szekeret úgy, hogy mindenkinek pozitív legyen a végeredmény, szerintem ez sikerült. Judit, Kata, Anett – kalapemelés. Mélyen.

Egyébként meg úgy volt, hoyg egyben lefutottam 8 km-t, gombócból is sok, ennyit még én soha. Mikor már érett az idő, hoyg én következem, mert Judit a laza 2 órásának a végén jár, és már ott álltam a váltópontnál, akkor (sokadszorra) megint rám jött a hasmenés, ezen azért szeretnék még dolgozni, mármint ennek kiiktatásán, főképpen, hogy addigra nem volt már WC papír, ne tudjátok meg. Ott azért én rekordokat futottam. Bé variációnak még ott van a lehetőség, hogy a nyakamba akasztott hengerrel futok.

Mindenesetre nekilódultam, iszonyúan figyeltem, hoyg csak nyugalom, Zazikám, úgyis lehagynak, úgysem számít, te csak menj, ahoyg szoktál, ne kapkodj, ne rohanj, csak menj – ennek ellenére az első “uramatyámmindjártmegállok” a starttól 500 méterre lévő fordítónál volt, nem mondom, hogy nem estem kétségbe, hogy mi lesz itt, de szerencsére a DK által olyan 300 méterenként kihelyezett tagok mindig ordítottak egy olyat ( a sziluettem, ugye), ami továbblökött. 

Sokan drukkoltak, sokan úgy ám, hogy bekiabáltak, hoyg hajrá, Zazi / hajrá, Rita, ez jó, tartsuk ezt meg,  kérem tisztelettel, cserében erős orgánumú hasonló kiabálást tudok felajánlani. Csereszabatos.

Ez mind semmi, egyszer még az is megtörtént, hogy én kocorásztam nagy boldogságban, ja, mert azt nem mondtam, hoyg az első 2 km után elkezdtem jól érezni magam, szabad ég, kellemes 18 fok, régi cipő, sok futó körülöttem, zihál mind, tehát nem vagyok kirívó, nem tudják, hol járok, tök jó volt, igazi örömfutás, szóval, futok ebben a szigetmonostori töltésen kialakított nagy világbékében , mikor hallom, hoyg valaki meg akar előzni, de azért ez nem ritka esemény nálam, nem lepett meg, hoyg úgy mondjam, viszont egyszercsak átfogja a vállam és azt mondja, hogy jól sejtem, hoyg te vagy a Rita? hajrá! Nagyon remélem, hogy hallotta a belső köszönőmondataimat is, mert félő, hoyg nem mind került felszínre a cserepes szám által.

Volt egy kritikus szakasz, én ugyanis, ha egyáltalán, akkor a tökéletesen sík terepet preferálom, itt meg orvul beraktak egy legalább 1, 5 %-os, számomra király kategóriás hegyet emelkedőt, áldottam az eszem, hogy itthon egy párszor gyakoroltam az ilyenen történő méltóságmegőrző felkúszást, ha ez nem lett volna korábban, tán ott halok meg. 

És a legszebb. Úgy volt, hogy én 3 kört, tehát 6 km-t futok elsőre, esetleg a végén, külön  még egy 2 km-t, így is közelítettem  meg a fordulót, ott azonban azt mondta nekem a kontroller, hogy a legközelebbinél a Fibonacci– számsort kérem, mire a vele lévő (szintúgy) tréfás fiú még hozzátette, hogy és évszámokat. Kellett vagy 300 méter, mire ezt felfogtam, de paralel már azt is tudtam, hoyg én ezt tudom, így aztán odakiáltottam a csapattársaimnak, hoyg tolok még egy kört, mert dolgom van a  fordítónál, szépen lefutottam még azt a 2 km-t, majd a fordítóhoz közeledve odakiabáltam, hogy a Fibonacci – számsor első néhány tagja a következő és felsoroltam 13-ig, majd nagyvonalúan még annyit mondtam, hoyg satöbbi. Évszámokra (szerencsére) nem került sor.

Elég sokan lehagytak, konkrétan mindenki, de egyszer azért volt olyan is, hogy egy pasi / fiú*** belesétált a futásába, de ezt olyan tempóval tette, hoyg nem bírtam lehagyni, mentünk egymás mellett és zavart a közelsége, még inkább a tény, hogy hiába erőlködöm, és mondtam neki, hoyg barátom, most vagy te kezdj el futni vagy én kezdjek el gyorsabban és ekkor elváltunk. És nem a második opció miatt.

A körök folyamán egyre jobb lettem, az utolsó 2 km volt a legjobb és szeretném remélni, hoyg ebben a hirtelen fellépő hosszútávfutó hajlamomnak van szerepe, nem annak, hoyg ekkor fedeztem fel, hoyg a DK póló felcsúszik a derekamon és az egész fenekem premier plánban látszik a mögöttem futók számára, s a kiszámítható pánikomban ennek minél gyorsabban véget akartam ennek vetni.

 És hát hogy harmadikak lettünk a női váltók között, az milyen már? Természetesen tisztában vagyok vele, hoyg nem miattam történt mindez, de azért akkor is, über a csapat, na. Mondta is a Judit, hogy a díjként kapott rosé-t az Utrabalatonon fogjuk meginni. 😉

*** sötétben minden fiú pasi