Na, kérem szépen.

Éppen alhattam volna sokáig és éppen ildomos is lett volna, mert kiöregedtem kinőttem én már az egész éjszakás bulikból, ehhez képest … (legyintés).

Összepakoltam a menetfelszerelést, amit a férjem Győr érintésével viszi Szigetmonostorra, nem fűzök hozzá kommentárt. A pogácsákat megsütöttem, eleinte a rendes háziasszonyi elánnal, mert az milyen cuki, hogy kis 3 centis pogácsák, ennek azonban igen hamar végeszakadt. A futóknak úgyis kell az energy, egyenek féltenyérnyi pogácsákat, slussz.

Na most az  van, hogy még nagyjából 30 óra és futni kell. Sokat.

Itt van hát a Suhanj, amikor is 6 órás futás lesz, ebből nekem nagyjából egyet kell, a tegnapelőtti csapatmegbeszélés értelmében talán 3  és 4 között, vagy talán fél 4 – fél 5 között, nem is tudom, a lényeg, hogy akkor, amikor a többség édesdeden alszik. Remélem, én ébren leszek.

Nem tudok másra gondolni, minthogy az irántam való jóindulatból teszik az általam belőtt versenyeket éjszakára, emlékezzünk a THF-re, ahol is 10-kor rajtoltunk, végülis ki a  fene akarja fényes nappal közszemlére tenni a testét,  én aztán nem. 

Egyelőre úgy vagyok, hogy nagyjából óránként nézem az időjárásjelentést, hogy tényleg 16 fok lesz holnap éjjel? Ha 18 fölé megy, sikítok.

Nem tudom elképzelni, hogy én ott fogok futok, pedig próbálom, de nem megy, kevés a fantáziám. Hogy én része leszek egy nagy egésznek, hogy én a  

csapatban, 

ez nemhogy így, egyben, de még külön sem megy. Azt, hoyg képes vagyok-e egy órán keresztül futni, azt sem tudom, nem tudok semmit, alakulóban a szokásos para, beszűkült tudat. Ezerrel pörgés adott témán.

Annak pedig, hogy nem télen futunk, különösen tudok örülni annak fényében, hogy mit viszünk magunkkal, mert legalább a magamra húzandó cucc nem foglal sok helyet. Viszünk ugyanis egy sátrat, néhány hálózsákot, egy termosz tejeskávét, egy szakajtónyi pogácsát, néhány tepsi kekszet, fejlámpát, takarókat, összecsukható székeket, egy Nikon D 80ast, és nagyon töprengek, hogy a varrógépem ne dobjam-e még be. Esetleg a vasalót.

A régi cipőmben futok, nem bírtam még magam rávenni, hogy az újban kísérletezzem, bár állítólag itthon kell ezt megtenni, csak hát ebben a 40 fokban a bugyi  – melltartó kombinációhoz nem annyira passzol a zoknis futócipő. Viszont ezt a cuki kis zsákot a THF-en kaptam, ebben utazik a régi,  már ezért megérte futni, ilyen haszonleső vagyok, na. 

Szeretem olvasgatni a szavakat, felelevenítik az első versenyt, minden szó rám vonatoztatott tartalommal telik meg.

 Szóval, holnap éjszaka futok. Csapatban. Sokat. Mondanám, hogy aludjon minden olvasó jól, ne is törődjön vele, hoyg én éppen futok 60 és még ki tudja, hány percet, de az igazság az, hogy ezt nem tudom őszintén elírni. 😉

Meg még azt is szeretném mondani, hogy aki a “miért izgulsz? csak futni kell” kommentet megkockáztatja, az már készítheti is a büntetést a később megadandó számlaszámra.

A tököm tele van ezzel a hőséggel, sajnos, 37 fok fölött nem tudok disztingválni.

Ugyanazt futottam, mint tegnap, cuppra ugyanazt, de nem volt egy méter sem, amit élveztem volna. Mivel nekem 3 km körül kezd jó lenni, addig csak előjáték van, nyugodtan kijelenthetem, hogy a teljes szex elmaradt, az egész 6,7 km egy egy órás előjáték maradt, hogyne lett volna elegem. Hát basszus.

És még taxit sem hívott nekem.

A Nap meg csak ontja, ontja sugarát kurvára süt reggel 6, 20-kor is.

Magnézium. A lábába. A balba. El is felejtett nyöszörögni begörcsölni.

Szóval, túl  a víruson, mehettem futni. Ez a lényeg. Az éjszakai 10 perces esőnek köszönhetően az ajtón túl  Indokína köszönt rám, mire a futópályámhoz értem, már meg is izzadtam. Elfelejtettem bemelegíteni, hogy nekem erre mindig figyelmeztetnem kell magam, az döbbenet. Bezzeg a runkeeper-t bekapcsolni nem felejtem el…

A hétvégén Suhanj… Szólnom kell majd a csapatomnak, hogy  stroke gyanús fejjel érkezem a fordulóhoz, ne lepődjenek meg, ilyen a fizimiskám és ugyanez lesz a vállalt táv végénél is, de az legalább érthető. 1, 8 km-nél (a házi fordulómnál) itt szoktam pihenni egy rövidet, azt hiszem, túl nagy a kies környezet csábítása.

1, 8 km után meg csak futok, fel-alá cikázom az aszfalton, nagyon bírom, hogy az autósok diszkréten kikerülnek, bár szeretném megjegyezni, hoyg fogytam egy kicsit megint, lassan elég lesz egy kisebb kör is.

A mai adagom 6, 65 km, igyekeztem egy órát futni, elvégre mindjárt Suhanj van és nekem egyre jobban tele a gatyám, miközben egyre jobban úgy érzem, hogy menni fog. A kettő között húzódó ellentmondást számon kérni nem ér.

Ha voltak kétségeim (és meg lehet nyugodni, vannak is) a fejlődésemmel kapcsolatban, hogy nem megy, hogy egy helyben toporgok (futással kapcsolatban ez különösen demoralizáló), hogy nem tudok többet és nem tudok gyorsabban, akkor ezt a démont ma mára elűzzük, mert ahogy több DK-s futótársam is megmondta (márpedig ők mindig tudják az igazat), hol van ez a 75 métertől és hol van a 11 perces km-től. Ráadásul 11 perces akkor volt a km, amikor még csak egyet futottam belőle, mármint 1 km-t. 

Most pedig mielőtt megveregetné bárki is a vállam, elmondom, hogy nyújtani is elfelejtettem.

Szóval, azt találtam ki először, hogy majd én csinálok magamnak edzéstervet, ami pedig így hangzik: fuss, ahoyg jólesik. És néha még egy kicsivel többet is. Most, hogy talán már tudok 6 -7 km-t kocorászni, teljesen elérhető közelségbe került a havi 100 km-es táv teljesítése, hiszen ez 4 hetet figyelembe véve hetente 25 km-t jelent, az pedig a heti 4 futásra elosztva átlag 6,25km-t. Szerintem ez teljesíthető. Nem mondom, hogy nem kenegetnek hájjal, miközben ezt írom.

Csakhogy. Kell ez nekem? Mármint a sok futás kell, az már nem is kérdés, de az, hogy kell-e 100-asnak lennem, az felveti azt a kérdést, hogy nem esem-e bele a kilométerek hajszolásába. Természetesen szeretném én azt elérni, hogy hetente fussak 100 km-t (muhaha), vagy akármennyit, de nem kellene-e józanabbnak lennem?  Gyakorlatilag most kezdtem, van jelentős túlsúlyom és van két olyan térdem, amelyek egyszer használatosak, ha elcseszem őket, többet soha vissza nem térnek eredeti állapotukban. Éppen tegnap figyelmeztetett egy kedves csoporttársam, hogy azért ügyeljek a táv növelésére, egyik hónapról a másikra ne akarjak +  40 %-ot ugrani, bármennyire is jólesik a tudat, hogy na, milyen frankó csaj vagyok*.

Igazából én nem tudom, erre mi a szokásos válasz, mennyivel lehet növelni  az adagokat? Mondjuk, hónapról hónapra? Túlsúllyal?  De rendessel ám…

Júniusban 45 km-t futottam, júliusban pedig 66 km-t, de azt hiszem, itt az utolsó napok dobták meg a számlálót, amikor kiderült, hogy 6 – 7 km is jöhet. Valószínűleg ennek köszönhető, hogy elragadott a hév (de csak kis időre!) és úgy éreztem, hogy én már bármit. Hajlamos vagyok ennek gondolására, szerencsére átmeneti állapot, lenyugszom, majd ezzel a higgadással egyidejűleg át is esem a ló másik oldalára, hogy én semmit.

Száz km-nek szónak is egy a vége, nem akarnék rágörcsölni erre, terveim szerint a heti 3 futást 4-re  cserélem, s nagyjából 6 km-eket szeretnék kocogni, ill. az egyik alkalmat szeretném rövidebb, ám intenzívebb tempójú szakaszra váltani, úgy képzelem, hogy előbb nekifutok egy 2 km-es szakasznak, ahol cél, hogy 8 perc /km alá menjek, majd ha ez megvan, akkor 100 méterekkel nyújtom a szakaszt, hogy egyben legyen egy 3 km-es olyan etapom, ami már hellyel-közel vállalható idővel megy.  Egyszer olvastam valami versenyről, hogy 7, 20-as a záróbusz, nnna, az még most is mission impossible-nek  tekinthető.

Szóval, az a helyzet, hogy józan és megfontolt vagyok, van egy ilyen oldalam is, néha előveszem, leporolom, megnézem vele magam a tükörben, s úgy döntök, többször kellene használnom, hiszen olyan jól áll. Ez a józanság azonban nem jelentkezett akkor, amikor úgy döntöttem, a hónapról hónapra lefényképezett változásaimat közzéteszem. Nem ma, hanem a köv. hét elején.