A James Watt által 1769-ben feltalált gőzgépet sokan sok mindenre hasznosították az elmúlt időben, én azonban egy teljesen új perspektívát kínálok a tudománynak, ugyanis ahogy én az emelkedőkön felfelé futva haladva fújtatok, az egy kihasználatlan energia, nem tudom, talán kávégépet azért csak érdemes lenne rám kötni.**

Pedig nem nagy az emelkedő, ellenben alattomos és hosszan elnyúló, viszont magam sem értem,  hogyan történt, de kezdem megszeretni. Igaz, a tekintetem mindig csak egy közeli pontra emelem, nem kutatom az emelkedő végén lévő horizontot, viszont (és ezzel kellett volna kezdenem) visszaért a

futás öröme,

futás közben (miközben rendesen fújtatok és lihegek  és eresztem ki a bennem keletkező gőzt) élvezem az egészet, meg tudom csinálni, szép az ősz jobbról és balról, a szabadban vagyok, mozog a lábam, a kezem, A-ból B-be el tudok jutni, satöbbi. Egyszer majd eljutok oda, hoyg ami belül van, az látszik kívülről is, mert egyelőre nem.

Még az is van a futással, hogy rájöttem, hoyg változtatnom kell időnként a terepen, szerintem 2 – 3 havonta egyszerűen megunom, hoyg ugyanott vagyok, arról nem is szólva, hogy mostanában megint busztrofedon módjára róttam az utam, oda-vissza, oda-vissza és ez már dögunalom. Visszatértem a kezdő terepemre, kibattyogok a férjem szobráig***, futok 1 km-t egy botrányosan szar terepen, akkor kicsit szitkozódva megállok, sétálok 500 métert, majd az aszfalton vissza olyan 2,2 km-t. Na és itt van az, hoyg olyan dimbes-dombos a vidékünk, hogy ahogy elindulok, látom  az emelkedőket és lejtőket, látványnak gyönyörű, de minden alkalommal arra gondolok, hoyg az nem létezik, hogy én ott fel tudok futni. Pedig.

És mindeközben 9 alá ment a perc / km.

És képes vagyok élvezni a futást. Oh, yes.