Tudom ám, hogy úgy van, hogy messziről jött ember azt mond, amit akar, meg különben is eljátszottam a belém vetett bizalmat a péntek esti besütivel, de azért most megmutatom a number one zabpehely egyik kedvenc változatát.

Először is ugyebár az van, hogy a fehérliszt és a fehércukor mint tömeggyilkosságra is alkalmas szerek kivonulni látszanak a háztartásunkból, legalábbis erősen visszaszorulóban vannak, nevüket kizárólag elítélőleg lehet kiejteni, kivéve, mikor esetleg mégsem, de az rara avis.

Fehérliszt helyett elsősorban zabpehely van, rengeteg fogy belőle, mert ebből készül a reggeli zabkása, de zablisztként is használom, simán ledarálom kávédarálóban. Nem mellesleg én is az Aldiban és a Lidl-ben veszem (200 forint / 500 gr), de ezt csak a legutóbbi tihanyi hétvége óta, mikor is sebtapaszért mentünk be az egyik üzletbe, hogy anélkül, ám az árakat meglátva 1 kiló zabpehellyel távozzunk.

Ez a müzliszelet azért remek, mert nincs benne  egyik sem a mostanában az  anthrax-szal egy szinten emlegetett két alapanyagból, s bár tudom, hogy a kalóriatartalma ettől nem lett alacsonyabb, mégis micsoda remek érzés, hogy abszolút egészségtudatos és tökéletes diétázó vagyok. Csapjatok a számra: életmódváltó.

A  recept innen. A férjem imádja. Sajnos én is.

By the way: én a diófélét megdarálom kicsit és aszalt áfonyát hajítok bele. Nem a dióba.

Nem esik jól sokat időznöm a témánál, ezért érintőlegesen csak annyit mondok, hogy péntek este igen sok süteményt sikerült magamba tömni a team-coaching-on és erre én készültem is. Tehát nem CH elvonás következtében vetettem magam a büféasztalra, hanem az egész héten engem érő  negatívumokat kívántam így orvosolni, van még mit dolgoznom a konfliktuskezelési technikámon, tudom.

Beszéljünk inkább arról, hogy a másnapi futáson éreztem az egész stuff* súlyát, ha nem is a nyakamon, de minden más testrészemen, nem véletlen jutott eszembe a Villon – vers. 

4,5 km-t futottam, a bal lábam a szokásos formáját hozta, én nem tudom, mi baja, kapja a magnéziumot, ráadásul nem hiszem, hogy a bal lábamban koncentráltabb hiány lenne, mint máshol, pláne nem gondolnám, hogy ezt 2,5 km körül elfelejtené, mindenesetre a második fele a távnak igen jólesett, kezdtem érezni a hűtlen kedves** visszatértének leheletét. Még nem a jelenlétét.

A coaching-on meg az volt, hogy mentem fel a lépcsőn és nem ismertek meg a már fent lévő csajok (nyári szünet utáni első alkalom volt) és tényleg láttam az arcukon, hoyg nem, és utána meg dicsérgettek jobbról és balról, szerintem nagyon cuki társaság. Na, ebbe rondítottam bele a büféasztalnál.

Nyitottam is egy új címkét “falás” összefoglaló néven.

Mivel több gondolat, mint blogbejegyzés, elindult a Mozogazazi FB oldala. Egy comminity oldal, nem ám közszereplő, meg ilyen marhaságok.

Ma például egy tegnapi, roppant elmés, a fittségemre lustaságomra vonatkozó megállapítás olvasható. Nem pozitív,  annyit mondhatok.

Itt lehet csatlakozni.

Ezúton szeretnék elnézést kérni minden engem olvasó szír állampolgártól, amiért több kommentben is azt átallottam írni, hogy én szírt égetek*. Felelősségem teljes tudatában kijelentem, hogy soha nem égettem szírt és nem is fogok. Zsírt, azt igen, de azt is csak szeretnék.

Imigyen felszabadult lélekkel akkor most elmondom,  hogy elmentem ma végre futni. Mivel visszakerültem a partvonalhoz (önszántamból!), úgy képzeltem, hoyg lefutok 2 km-t, nyugodtan, élvezem a futást, örömködöm és ezzel helyreáll a világbéke.

Először is:  nem futottam le 2 km-t, csak 1, 89-et, amikor ezt megláttam a telefonon, azt gondoltam, hogy de nekem muszáj még azt a nyamvadt 101 métert megtennem, hát ez még nincs 2 km sem, aztán meg rögtön arra gondoltam, hogy kell a frászt, nekem aztán nem kell, én ott állok meg, kisbarátom, ahol csak akarok. És lőn. Sajnos, annyira lihegtem, hoyg azt hittem, lenyomtam a runkeeper-t, kiderült azonban, hogy nem, ezért lett 8 felett a perc / km, esküszöm, alatta voltam.

Azt pedig, hogy miért futottam ilyen gyorsan, senki meg ne  kérdezze, én sem tudom, de hogy ne legyen már ennyire szép a történet, mondom, hogy kétszer is megálltam, úgy fájt mindenem: Kicsit sajnáltam magam és mentem tovább. Akartam én a világbékére gondolni, de ami bölcsességet össze tudtam szedni (ne felejtsük el, hogy mindösszesen bő 15 percem volt erre), azt belesűrítettem ebbe:

Nem egy oravecznóra, de legalább izzadtság életszagú.

* természetesen elírás, hasonlatos a hoyg-hoz

Újrapozicionálom  magam. Megy ez nekem, akár sokadszorra is.

Úgy van tehát, hogy az utóbbi pár futás nemhogy nem esett jól, de a legteljesebb káoszt és anarchiát okozták bennem, A test lázadása c. film forgatása elkezdődött. Fájt a bal lábam, begörcsölt, rángattam, húztam, a másik oldalra nehezedtem*, bicegtem, nem ment, megálltam, újra nekilódultam nekikezdtem, és még hosszan folytathatnám, röviden: szenvedtem.

És komolyan elgondolkodtam, hogy mit csinálok rosszul és miért vágott vissza nekem az Univerzum, természetesen méltánytalanul. Értem én**, hogy sokat adtam ebbe a testbe az elmúlt időszakban, és fel kellett ébresztenem Csipkerózsika álmából és ezt nem tolerálta, de így ébresztek én, már elnézést. Én látni vélem a fokozatosság elvét, a 75 méterről eljutottam a 10 km-es kocorászásig, és lehet, hogy ez sok volt, nem tudom, de könyörgöm, volt 4 hónapja rá, hogy megszokja. Most kezd elnyöszörögni? Arról nem beszélve, hoyg ne Usain Bolt tempóját képzeljük el mindehhez, hanem egy olyan tempót, amire ha rákérdeznek, be sem merek vallani, ködösítek, hogy lassú vagyok, csak a múltkor is olyan frusztráció ért, hogy amikor ezt mondtam, az volt a válasz, hogy na jó, de az mi?, hogy 8perces km-ek? Aha, mondtam. Jah, persze.

Szóval, most ott tartok, hogy (NHné szavával élve) visszaléptetnek Ózdra és kezdhetem elölről az egészet, természetesen forgótőke nélkül. És sokat gondolkodtam ezen, hogy ha 44 évig nem tudtam és nem akartam futni, akkor ez most miért is zavar engem és miért nem lépek tovább és kezdek el sakkozni úszni vagy bringázni. Mivel a végletekig lusta ember vagyok, úgy érzem, azokat is tudnám kezdetben megerőltetés nélkül utálni.

Ugye, az van, hogy egyszer már elgondoltam, hogy idén én már nem akarok menni semmiféle versenyre, idén én már csak kocogni akarok a két falu között, és hogy na jó, azt a Maratonkát (3,5 km) még lefutom, beérek  a szokásos utolsó helyemre  –  de már nem, ezt hagyjuk, nekem a következő év számít és akkor akarok domborítani. Itt a hosszú ősz és hosszú tél, most jön az alapozás ideje, milyen remek is lesz, nem törődöm idővel, meg ilyen marhaságokkal. Csak a Maratonka ne lenne. Mert  azon még be kéne evickélnem, mert oké, elkocorászom én 10 km-t, de mire beérek, elcsomagolják még a kaput is, amin át kellene haladnom. És minél többet gondoltam rá, annál jobban aggasztott a dolog, és egyre nehezebb lett a mázsányi kő a lelkemen és egyre kevésbé tetszett nekem a dolog, hogy én ott fussak. Rossz nyelvek Vicceskedők szerint azért, mert fényes nappal kellene futni sok embert előtt, az eddigi versenyeimet sötétre időzítettem, este 10-kor volt a THF, míg a Suhanj esetében hajnal 3-kor kezdtem el a vesszőfutásom.

De nem is ezért.

És amikor ideértem, átgondoltam ezt az egész futós dolgot, hogy is vagyok én vele, még inkább, hogy ő hogy velem, szeretem látni a mérföldköveket és nemcsak az út mentén suhantamban. Az egész futásosdi azért került előtérbe, mert le akarok fogyni. Ehhez pedig mozogni is kell, tetszik- nem tetszik. Elkezdtem hát futni, ha a 7-szer 75 méteres etapok nem sértődnek meg az elnevezésen, ugye. Szép lassan nőtt a táv (őszintén szólva elég lassan), és nőtt a kedv, meg a lelkesedés, az elszántság és nőtt a kivagyiság is, valljuk be, hát ide nekem az oroszlánt is, meg a versenyeket is, fog ez menni, király vagyok.

A legnehezebb a futásban nem az, hogy egyik lábad a másik után tedd, hanem, hogy nem tudod, mennyit célszerű futni. Hogy mennyivel növelheted a km-eket. Hogy hányszor egy héten. Hogy a te túlsúlyod mit okoz a te térdeidnek. Hogy olvasol túledzettségi kimerültségről, de az veled nyilván soha, de soha nem fordulhat elő. Hogy hogyan mondj nemet egy egyébként teljesíthető versenytávra. 

Most komolyan, értem én, hogyne érteném ezt a versenytémát, elvégre mindkét verseny hihetetlen doppingszerként hatott rám, de az is igaz, hogy nem mindenkinek egyenes az útja. Nem biztos, hogy 25 kilós túlsúllyal az évben előforduló minden versenyen részt kell venni, elfogadni az utolsó helyet (pedig a részvétel a fontos), lehet, hogy tényleg előbb le kell fogynia valakinek. Mondjuk, nekem. Lehet, hogy csak apránként szabadna emelnie a távot és nem abban a pillanatban a 10 km-es versenyre buzdítani, amikor életében először végigkocogott egy ilyen távot. Hihetetlenül el tudja vinni az embert a külső – belső motiváció, bennem ezek gazdagon előkészített talajra találnak.

Most azonban ennek vége, hehehe. Én idén már csak a futás öröméért akarok futni, na jó, meg azért, hoyg fogyjak és alapozzak a jövő évre, de nem akarok frusztráltságot, nem akarom, hogy a 9, 10 -es tempómmal kényelmetlenül érezzem magam, kövér vagyok, ennyit tudok, ez van. Coelho – t megszégyenítő érzéseket akarok futás közben a testemben és a lelkemben is, igen, igen, igen. Azt akarom, hogy a futás élmény legyen, nem kényszer, nem feladat***, én csak futni akarok felhőtlen békességben, ha egy km-t, akkor egyet, ha hatot, akkor hatot, vagy mittomén.

A jövő meg még odébb van, nemdebár? Majd meglátjuk, mi lesz ebből, szerintem tudok úgy élni, hogy meg sem próbáltam maratont futni, úgy képzelem, hogy menne nekem ez, bár ha egy reggel azon kapom magam, hogy félelmetesen gyorsan és sokat tudok futni,  gátlások nélkül fogom megnyomni a maratoni futásra való jelentkezési gombot. És ebben a fenti eszmefuttatásban még az is benne van, hogy talán mégis legyűröm októberben azt a nyamvadt 3,5 km-es távot, de hogy ezen görcsölni nem akarok, na, az tuti. Én most már csak futni.

Mindezek szellemében a hétvégén Tihanyban elmentem futni a partra, 3, 5 km-t futottam szédületesen szar idővel, és még meg is álltam egyszer, igaz, az azért volt, mert váratlanul fiatal, fess férfiak kanyarodtak elém,  én pedig úgy gondoltam, hogy szombat estére nem tenne jót nekik, ha hosszan kellene látniuk a fenekem, így ott megálltam, majd visszafordultam. És most  milyen szép lenne azzal zárni, hoyg átjárta testem a világbéke (márpedig ne felejtsük el, hogy nagy testről van szó, hosszan időzhetett volna benne a béke), de nem, hanem lihegtem és szenvedtem és csak a vége felé  éreztem azt, hogy na, ez már majdnem jó volt. Ami hasonlatos a Majdnem szűz-höz.****

**** ami pedig egy Bacsó-film