Mivel most nem futok, csak a futásról gondolkodom* (de azt sokat és lesz is majd eredménye), így tornáztam. Elővettem a Norbit a fiókból, az elmúlt pár hónapban sem szebb, sem okosabb nem lett.

Én viszont erősebb és vékonyabb lettem, csak még nem látszik, viszont érzem, mert a Norbit 80 %-ban úgy lenyomtam, hogy kevesebb víz dőlt rólam, és bár a tempón, valamint a gyakorlatok kifinomult elvégzésén még van mit javítanom, de akkor is.

És most van itt az ideje, hoyg elmondjam, vasárnap mit mutatott a mérleg. Először is fogytam, ezt hétfőn itthon ellenőriztem,  10, 5 kiló a mínusz, de aki rám néz, ezt nem is sejti. Én jobb napokon már érzem, hoyg a csípőm és a pocakom keskenyebb belül, de tény, hogy aki rám néz, az ezt  nem konstatálja, de sebaj, majd fogja. A férjem mindig dicsér, mert ilyen cuki férjem van, biztat és dicsér, szerintem elég jól választottam 25 éve. Egyébként meg ő a letapogatásos módszerben hisz,  azzal egyértelműsíti a dolgokat, ez azonban intimszféra. Én egy szép nagy intimszféra vagyok.

Szóval, a mérleg kevesebbet mutatott, de ez  semmi, mert ez megmérte a zsíromat  testzsíromat, nagyon durva, nem akarok beszélni róla. Sok (k). Beszéljünk inkább  az izomról, egyrészt, hoyg van, nekem ha azt írja ki, hogy Önnek van van izma, már boldogan ugrom le az ősellenségről, de számszerűsítette, kérem, a testem 26, 5 %-a izom.** Ez nem túl sok, de egészen biztos vagyok benne, hogy 4 hónappal ezelőtt ez sokkal – sokkal kevesebb volt és a testzsír meg sokkal-sokkal több volt és különben is, Hanga kiértékelte nekem és megmutatta, hogy ez nem rossz, mert ezzel a normál kategóriában vagyok, tehát nem vagyok hájfej izomtalan lekvár. Kisizmos lekvár vagyok.

Mindenesetre egy hónap múlva újra mérünk, roppant módon érdekel, hoyg mi lesz, mindenesetre ha össze kell foglalnom, hogy mi történik bennem, akkor lakonikusan annyit tudok mondani, hogy: változom.

Viszont a történelmi hűség kedvéért, meg hátha idetéved valami elvakult Norbi-fan, elmondom, hogy én sem lettem sem szebb, sem okosabb. Utóbbit nem is értem.

Hogy mentem volna inkább sárkányrepülni.

Volt a múlt héten egy 1, 8 km-es  olyan futásom, amiről még nem is írtam, sokat ugyan nem kellene ragozni:nagyon rossz volt. Meg is állnék itt, ha tegnap ez a sorozatnak induló rémálom nem folytatódott volna, s ebből már ki is derül, hogy dehogynem.

Szerintem az Év Legrosszabb Futását már elkönyvelhetem, s nem zavar, hogy még csak szeptember van, egyelőre ugyanis nem tudom elképzelni, hogy ennél rosszabb is lehetne. Teljes kétségbeesésben vagyok.

Úgy történt, hogy alaposan bemelegítettem (jó, másképp mondom: én ezt már annak érzem), éppen azért, mert mostanában alibiztem ezzel és gondoltam, hogy biztosan ezért volt rossz, de már tudom, hogy nem , nem oszt, nem szoroz, ha szar akar lenni, az is lesz, beleszólásom nincs.

Röviden úgy tudnám jellemezni a legtalálóbban, hogy mindenem fájt deréktól lefelé. A felsőtestem remekül bírta a gyűrődést, a belsőségek is szépen dolgoztak, nem szúrt az oldalam, nem volt légszomjam, a pulzusom is tök jó volt, csak a lábaim. Milyen kár, hogy lábbal kell futni. Esküszöm, úgy éreztem, mintha 2 darab 5 centi átmérőjű, tömör ólombot lenne a sípcsontom  helyén, s bár az anatómiai ismereteim nem fényesek, azért úgy képzelem, hoyg ez nem járja. Hogy ez nem helyes.

Mindemellett görcsölt a bal lábam, amitől ismét a jobb oldalamra nehezedtem, ami ismét nem tett neki jót, és ha mindezt összegezzük, akkor azt mondhatom, hogy nagyon csúnyán káromkodtam, miközben a darabossá vált mozgásomon igyekeztem valamit hozni. 

A 4,5 km-en ötször (!) álltam meg, pedig iszonyú lassan mentem, és ilyenkor, mikor iszonyú lassút mondok, nem 8 perces km-eket értek, hanem 9,20-asakat és ettől még jobban nekikeseredtem és sajnos, bőgtem is az út szélén. Ácsorogtam az út szélén és bőgtem. Aztán itthon is.

Az egyik része a dolognak, hogy nem értem, mi történt, mitől lettem ennyire rossz és mitől nem megy és hasonlók, a másik része viszont az, hogy mentálisan teljesen a földhözvágott ez a röpke etűd, azóta se térek magamhoz. A legtalálóbb az a mozzanat, amikor álltam az út szélén és arra gondoltam, hoyg idevaló vagy, az út szélére, megint kiderült. Ez még mindig nem az a poszt, ahol  a pszichés nehézségeimről fogok konkrétumokat írni, de annyit elmondok, hogy nagyon nem tett jót nekem ez az egész és most nem tudom megfejteni, hogy mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás, melyik részem hatott a másikra, de tök mindegy is, mert utálom az egészet úgy, ahogy van.

jaj, nincs békém se kinn, se benn *

Persze, nem adom fel, tudok szívós lenni, és ez kell is most, meg azért vannak jó és nagyon jó emlékeim a futáshoz köthetően,  szóval, nem így megy ez, de hogy ilyet.. elképzelni sem és nagyon kell magam durálni, hogy holnap viszont nekifussak.

És most csak olyan kommentek jöjjenek, please, hogy nekem is volt ilyen, már futottam 10 km-t, mikor egyszercsak az 1 sem ment,  és aztán mégis, és ez hullámvölgy és van ilyen, és készülj, mert lesz is, és nopara, és hasonlók. Mert a pszichodrámából tökéletesen ismerem ezeknek a pozitív hatását.

A politikai manipuláció tankönyvbe illő példája lehetne a következő mondat (ha  témába vágna):  Részt vettem a Nike Félmaratonon. A DK pólómban már benne van egy félmaraton.

A  hír igaz. Mindkettő. Csak hát én nem futottam, hanem vérnyomást mértem ezen az eseményen és a pólómat kölcsönadtam egy igazi futónak, aki viszont rendesen bele is tette a félmarcsit.

Az úgy volt, hoyg jelentkeztem önkéntesnek, mert látni szerettem volna, hogy is működik egy verseny a másik oldalon. Elvégre azt már tudom, versenyzőnek milyen (muhaha), de itt nem olyan távok voltak, amit én mostanában, így aztán mértem a vérnyomásokat a DK sátorban. Most komolyan, én azt hittem (tök gáz, de így van), hogy majd oda-odavetődik egy-egy ember, akiknek én kényelmesen megmérem a vérnyomását, elbeszélgetek vele a pulzusszámról és ideális tartományról, esetleg mesélek a sportolás jótékony hatásairól, meg adminisztrálok, majd a következő delikvens előtt elszaladok egy kávéért, s beszélgetek a többiekkel, esetleg a lábam is keresztbe rakom. Tán még a Nap felé is fordítom arcom.

Frászt.

Amikor a földalattiba nem fértem be (hangsúlyozni szeretném, hogy nem a méretem miatt), már változott a fejemben lévő kép, mert azt ugyan tudtam, hogy 13 ezer még gombócból is sok, de valahogy mégsem gondoltam át, ezért most mondom: a 13 ezer iszonyú nagy szám (emberből duplán számít), kb. 12. 927-tel több, mint amire én számítottam, s amit én ideálisnak tartok. Főleg ha egy bizonyos meghatározott földrajzi területen mozognak.

Amikor második nekifutásra azért csak bepréselődtem a földalattiba, akkor meg körbevett egy csomó versenyszámos izmos test,  és a legszívesebben egyenként odafutkostam* volna hozzájuk, hogy nem most, de én is futok ám, nemcsak nézelődő vagyok, tudjátok meg és azt is tudjátok meg, hoyg majd jövőre én is, és különben is már kocorászom vagy 10-en km-eket és igenis van helyem nekem is itt. 

Tájékozódási versenyen soha nem indulok, a férjem ezt  úgy foglalja össze, hoyg nem vagyok egy Magellán, de azért azt soha nem gondoltam volna, hogy a Városligetben is el tudok tévedni. Maradjunk annyiban, hogy én a Hősök terétől  a Hermina felé közelítettem meg a Pecsát, de legalább a  gyorsgyaloglást is kipróbáltam. Nagyon izzasztó, de megy.

A vérnyomásmérést Hanga kartársnő megtanította nekem, és onnantól kezdve én mértem és mértem, az emberek ugyanis sorban álltak, nem túlzok, állati nagy sikere volt az egész programnak, a vérnyomásmérés után lehetett a szomszéd sátorban vércukrot méretni, de van egy nagyon tuti mérlege is a DK-nak , méri a súlyt, az izmot, a zsírt, kiszámolja a napi kalóriát és talán még énekel is. A legvégén én is rámerészkedtem, de erről majd később (nem azért, mert rossz lett az eredmény, Hanga nekem úgy kiértékelte, hoyg kitűztem az asztalommal szembeni táblára a cetlit).

Még az is volt, hogy kicsit azért izgultam, elvégre itt emberek bíznak bennem és elhiszik, amit mondok mérek, ezért minden egyes embernél elismételtem a Hangától kapott instrukciókat, hogy igen, ide akkor bedugjuk a bal kezét, ennek a pöttynek itt kell lennie, de szerencsére ezt pozitívan vették a páciensek, nem úgy, hogy tejóég, ez egy balfék, hanem, hogy milyen rendes, mindent elmond, és ne ábrándítson ki senki, hogy mást gondolt akkor és ott rólam.

Óriási tanulság volt, hogy ismerni kell angolul a témakört,  de az sem árt, ha az echte, eredeti angol mellett a közvetítőnyelves változatban is otthon vagyunk, én nem tudom, milyen nemzetiségek** vetődtek elém, de okoztak meglepetést. Volt például egy olyan pasi, akinek alacsony volt a vérnyomása (de már tudom, hogy futás után a vérnyomás alacsonyabb, míg a pulzus  – érthetően – magasabb) és kérdezte, hoyg mit tegyen (ezt a három szavas kérdőmondatot többször elismételtettük vele), de a Hanga nevű kitűnő orvosi lexikon éppen nem volt kéznél és akkor a hozzám érkező Judittal mondtunk neki két rendkívül gyakorlatias és praktikus és józan tanácsot, melyben felbukkant a stressz és a kávé szó is. De ez egy nagyon jófej pasi volt, s mint kiderült, humora is volt. Csak nem értettük.

A nap végén még páran elmentünk egy after party-ra, ahol benyomtunk egy fél tepsi, de legalább paleo sütit, bár úgy emlékszem, volt ott egyéb frissítés is, de az csak a hely szelleméből fakadt. Még a teljes elpilledés előtt távoztunk otthonainkba, én a mienkben azt vettem észre, hogy fáj a vállam, nem az izmos , hanem a bőrbarát típusú érzetem volt, kiderült, hoyg a nyáron begyűjtött, ám időközben lekopott színt update-eltem. Így jár az, aki nem a DK-s pólójában mér vérnyomást.

Összefoglalásképpen meg azt tudom mondani, hoyg önkéntesnek lenni baromi jó. Repetát kérek.

Mert proaktivitásom nem ismer lehetetlent, ezáltal viszont az erdei úton való felbukkanásom okozta károkat a biztosító nem fizeti.

Szóval úgy van, hogy a futós karrierem első évszakváltásához közeledem és ez meglehetős terheket jelent magam és a környezetem pénztárcája számára, annak ismeretében, ahogyan sikerült két hete vennem egy nadrágot (hétköznapi viseletre), mindenképpen. Először is azonnal frusztrált leszek, ha tudom, hoyg ruhát kell vennem magamnak, nem fog rám jönni, nem férek bele, nem lesz a méretemben, a szókincset a végtelenségig tudom variálni, de mind egyet jelent: nem lesz. És ennek általában alapja is van.

Mivel se pénz, se posztó, ellenben a Lidl-ben és az Aldi-ban is futós napok voltak, megkértem Donna Klára kartársnőt, hogy vegyen már nekem egy futógatyát, könnyedén belőve a legnagyobb méretet, ő pedig meg is tette, mert cuki. Nadrágom tehát van, nem bélelt, de az egy másik évszakhoz kell majd, ellenben lengő szárú, nekem ilyenem még sosem volt, már csak azért sem, mert a hirtelen felívelni látszó karrieremet eleddig egy 3/4-es (vessetek meg) pamut cicanaciban  abszolváltam, mit sem törődve bőrbarát és lélegző és übercuki követelményekkel. Persze, fel kell varrnom az alját, meg feszül is rajtam, meg még selymes érzete is van,  csak el ne felejtsem, hoyg ebben futni kell.

Hogy a jelenlegi szürke/fekete – pink tengely mellőli elmozdulás ne zavarja meg kialakulóban lévő futó identitásom, a felsőm (ezt már én vettem) továbbra is a női vonalat testesíti meg, olyan pinkes féleség. Amikor a férjem megkérdezem, hoyg ez milyen szín, nem tudott egyenes választ adni, olyanokat mondott, hogy rózsaszín, de van benne rendes magenta és lazac, de még terrakotta is. Képzőművész. Elég, ha csak azt mondom, hogy test(em)hez tapad ez is vagy részletezzem?

A legszebb rész jön. Kompressziós zokni. 700 -ért egyszerűen muszáj volt. Pink, out of question. Itt egy baj van csak, hogy az én vádlim olyan vastag, hogy a zokni teljes gumírozását kihasználva tudtam csak felszuszakolni a lábamra, akkor aztán megpihentem, majd hitetlenkedve belenéztem a tükörbe. 

Nem kellett volna.

Végül a dzseki. A dzseki nekem nem alapkövetelmény, de szembejött velem, és én ugyan még soha nem kocorásztam esőben, de állítólag akkor is menni kell, mert hardcore vagyok leszek, és ez vékony, könnyű, milyen jó. Kár, hogy utólag kiderült, hogy széldzsekit vettem. Még nagyobb kár, hogy kurvára nem jön rám, egyszer ugyan becipzároztam vidám perceket szerezvén a férjemnek, mintha vákuumal rámcuppantották volna az egészet, a mellem úgy lelapult, akárha üveghez tapadtam volna.

De legalább nem pink.