a hetedik te magad légy
Humormentes zóna következik.
A postaládáig 200 méter az endomondo szerint, végre sikerült egy olyan “távot” lefutnom, hogy szerencsétlen GPS be tudta mérni. Ötször. Harmadik alkalommal meg kellett álljak 10 másodpercre, azt hittem, ott rogyok össze, nagyon gáz, nagyon kínos, nagyon lekvár.
200 méter, nem szigetkör, meg ilyen finomságok, 200 méter és belehalok? Hát ne kelljen menekülnöm senki elől, mert akkor végem, le se kell puffantani, elég, ha megkergetnek. Hogy mim fájt? Mim nem…
Fájt a vádlim, a sípcsontom, a tüdőm, ezekre emlékszem konkrétan, levegőt nem kaptam és egyáltalán, azt éreztem, hogy most aztán már.
A negyedik és az ötödik etapnál megembereltem magam és azt sziszegtem, hoyg mu – száj , mu – száj, ütemesen, de az utolsónál már azt, hogy hol – nap nem kell, hol – nap nem kell. És nem is fogom. Értem én, hogy 10 %-nál többet ne emeljük az adagot, de hát azért ez mégiscsak 50 méter volt pluszban, nem 1 km. (nekem az 50 méter az előző adaghoz képest 30 %)
Nyújtottam, ja. Mihelyst helyreállt a légzésem.
Hazavánszorogtam és férjem vette le a cipőm, zoknim.
Ja, és nem postaláda, hanem talán dobozba zárt gázóra. Még ez is.
