maradjanak velünk
Hatszor futottam le a 210 métert, most nem tudok többet mondani. Ki vagyok nyúlva.
Viszont fényképeztem, holnap majd megmutatom, hol rovom a métereket.
Na jó, egy kicsit mégis. Nem viszek többet fényképezőgépet, mert tök elvonja a figyelmem, elkezdtem ma is fényképezni, lefutottam egy etapot és azon járt az eszem, hogy jó, legyen gyorsan vége és akkor folytatom, akkor megint fényképeztem, megint futottam, de közben nem volt jó érzésem, én azt szeretem, ha futáskor a futásra koncentrálok, hogy jajdefáj, holavége, satöbbi, oda szeretnék figyelni a futásra és úgy futni. Most ez így vicces lehet,mert az milyen jó lenne, ha észre sem venném, hogy lefutom a maratont, nem?, de nem az, nem azt éreztem, hoyg futok és mozgok, hurrá, hanem azt, hogy nem tudom átadni magam még a szenvedésnek sem, mert megoszlik a figyelmem és ez nem volt igazán jó így.
Így aztán az lesz, hogy nem viszem magammal többet a masinát, holnap megmutatom, hol futok, tömény giccs egyébként, akácillat, kipattanni készülő bodza, cica, lovak, ,patakon átívelő fahíd és zöldellő mező. Izzadó nő.
Ezért történt meg az, hogy hatszor futottam le öt helyett az egyébként is megnövelt (10méter az 10 méter) távot, hatodszorra gyorsabban, ami sejtésem szerint azt jelenti, hogy a szigeten gyaloglókkal már talán tartani tudom a tempót. 210 méterig.