a lovakig elfutok, ugye?
Az történt, hogy reggel felzaklatódtam, bőgtem rendesen, ahoyg kell és mivel délben megint Pestre kellett volna mennem, először (before bőgés) gondoltam, hoyg majd délelőtt egyet futok, aztán meg (after bőgés) arra gondoltam, hogy ebben a ramaty lelkiállapotban nem futok, aztán meg a kettő kombinációját gondoltam, vagyis, hogy ramaty állapotú lélek ramaty állapotú testet kíván, csak az univerzum békessége kedvéért.
És elmentem futni és eléggé magam alatt voltam, csak ennek tudhatom be, hoyg a lovakig elfutottam. Ama nagy kétségbeesésben, ugye. A tempóm rémisztő lehetett, de azért 370 méter az 370 méter. Szívem szerint 48-as betűmérettel írnám, de azt meghagyom az 1 km-es szakasznak.
Háromszor futottam le és igazából itt a táv növelése (szerdán 250 méter volt) mellett még két említésre érdemes tényező is van, ezeket talán még relevánsabbnak tartom, mint magát a távot.
Egy: ha délben megyek Pestre, akkor is betervezem a futást. Mivel ez nem teljesen tudatosan történt, főképpen büszke vagyok magamra, nem mondom, hoyg napi rutin, meg ösztön, de valamiféle belső késztetés mégiscsak működhet bennem, ha én, a világ lustája, ezt megteszem. Iszonyú jó érzés ez a rádöbbenés.
Kettő: vacak lelkiállapotban tettem meg mindezt, tehát a korábbi stresszkezelési gyakorlatomat (együk ki a hűtőt, majd bőgjünk újra, ezúttal azon, hogy kiettük a hűtőt) nem leraktam, hanem ledobtam magamról (sejtem, hoyg nem véglegesen, oké, nem szállok el magamtól, de most igen), vagyis az történt, hogy miután változtatni nem tudtam a dolgok menetén, arra gondoltam, hogy most úgyis ezen pörgök ezerrel, akkor ha elmennék futni és ott a szokásos szenvedős, lihegős formámat hozom (és miért hoznék mást??), akkor arra az időtartamra, míg futok és szenvedek, tuti, hoyg nem rugózom a témán, elterelődik a figyelmem, az pedig csak jó lehet. Értem én, hoyg nem teljesen így kellett volna, hanem valahogy úgy, hogy futok, futok, és a végtelen csönd, a fizikai megterhelés, a friss levegő, a kifejtett erő és a természet lágy öle majd oldja bennem a feszültséget, én pedig kisimult arccal térek haza szerető férjem karjaiba – de basszus, szerintem ez tök jó, én ezt sikernek könyvelem el, lehet, hogy figyelemelterelés volt az első gondolatom, na de mivel tereltem el, mivel? naugye.
Szóval, a lovakig elfutottam, 3 x 370 méter, igen jól esik leírnom még egyszer. Már szinte kéjelgek.
Na, és még az is van, hoyg holnap reggel meg irány Tihany, hát az végképp nem az én terepem, Nagy-Kopaszon futni biztosan csodálatos annak, aki bírja. De viszem a cipőm (alapfelszerelés) és Zé majd levisz a bekötőúthoz, Füred felé fogok futni. Ezen azért izgulok, mert én egyedül szeretek futni, ne lásson senki, ne jöjjön senki sem mögöttem, sem előttem, de még egy km-ről se közelítsenek meg (sikítok), nem tudom, nem kéne-e szemellenző. Mindenesetre először fogok tehát nemcsak nyilvánosság előtt futni, hanem sík terepen is, na, majd hétfőn este megmondom a tutit.
