képesített kettő

Az úgy volt, hoyg van nekünk Tihanyban egy kis házikónk (örökölt), fent a Nagy-Kopasz mellkasánál és akkor most lementünk oda és véletlenül beraktam a futócipőm. És útközben magyaráztam a férjemnek, hoyg az a király ebben a futásban, hoyg gyakorlatilag bárhol lehet végezni, nem kell edzőterem, nem kell külön felszerelés, kell egy cipő ás usgyi. Döbbenet, hoyg ezek a szavak az én számat hagyták el. Drog lehet a dologban.

Tihanyban egyébként nem dolgoztam, hanem aludtam (és nemcsak én), méghozzá elég sokat, gondolom, ennek tudható be, hogy kétszer is elmentem futni. Kétszer. Én. És mindkét alkalommal ugyanazt a távot futottam méterre pontosan, majd megmutatom, a csodás Magellán-ra hajazó tájékozódási képességemmel sikerült belőnöm magam az endomondo-n. ( a “belőni”- t vesd össze az előbbi bekezdés “drog” szavával)

Hogy ne legyen már ilyen habos ez a poszt, megmutatom, hol kellett futnom, feltételezem, hogy aszfalton futók csak a sok zöldet látják, amit értek, oké,  gyönyörű, de azért ez tényleg durva, miket meg kell tennem nekem a futásért.

Mi fent vagyunk a hegyen, a Balaton meg alant (nagyjából 200 méter a szintkülönbség, hopp), tehát le kell menni. Na de hogy.

(telefonos fotók, a gépemet nem vittem magammal, itt a mazochizmus határa)

Nem ezen a magasságon vagyunk, ennél magasabban, de nem akartam kicsinyes lenni, mondjuk, hogy innen számítsuk a fentet.

A hír viszont igaz. Az ott a Balaton.

 Leérek a meredélyen (már közben arra gondolok, hogy itt hogyan fogok fel?), de ez még semmi, mert jön a következő etap, 107 (természetesen: meredek) lépcsőfok. 107.

Leértem. Combom edződött. Meg a lelkem is. A telefont viszont már csak ferdén tudom tartani. Futás előtt.

Nem rossz. Nézni.De most futni kell.

Mindig a sárga úton a fal mellett.

 Holnap majd megmondom, mit és mennyit és hogyan, de azért a feketelevest nem szeretném kihagyni, erőm a végén, lihegek, mint a fene, dől a víz a fejemről és egyéb helyekről, büdös vagyok, tántorgok és akkor jön a lépcső felfelé. 107.

Félúton lerogyok. Annyira fáj a combom, hogy a fenekem be kell tolnom a háttámla és az ülés közötti résbe. És így sem jó.Ha már mindenhogy szar, akkor legalább nyújtok.

Finomabb lelkülettel bírók biztosan a Balatont néznék, én továbbra is sikongatok és nézek felfelé, hiszen ne feledjük, a táv felénél vagyok. Még 50 lépcsőfok.

  

 És amikor felértem a lépcsőre, jön a meredély. Úgy emlékszem, itt a túlélésért küzdöttem, szóval, no photo.