mennyi az annyi

Nekem nagy vágyam volt kipróbálni, hogy milyen sík terepen futni, mert azért a földút nagyon göröngyös, valljuk be, ráadásul alattomosan emelkedik is, én pedig érzékeny műszerből vagyok,  megérzem a 15centis emelkedőt is, nem lehet előlem eltitkolni semmit. Alig várom, hogy emelkedjen, mert akkor nyöszöröghetek.

Nemcsak arról van szó, hogy emelkedik az út vagy sem, hanem arról is, hogy nem sima, hogy kisebb-nagyobb göröngyök vannak, hogy a lábam elé kell néznem, hová lépek, nehogy kiforduljon a bokám. Biztos ezért késik a horizontot kutató pillantásom.

És akkor Tihanyban kipróbáltam, a part  mentén egyrészt sík a terep, másrészt valami négyzet alakú térburkolóval van fedve (építészek kíméljenek), tehát mondjuk, hogy sima is. Mármint egy darabig, de ez már csak menetközben derült ki.

Amikor vasárnap lemásztam a hegyről, nagyon fittnek, frissnek éreztem magam, gondoltam is, hogy ide nekem a Balatont, nagymellényű voltam, ez az igazság. A telefonomon nincs rajta az endomondo, fogalmam sincs, hogyan kellene rávarázsolni, béna vagyok, ez most azért lényeges, mert így nem tudtam előre, hogy meddig kell futni, hanem futottam, amíg csak bírtam, aztán megálltam, kurvára lihegtem és szédelegtem, aztán mikor már jutottam levegőhöz, akkor továbbfutottam, de iszonyúan fájt mindenem, megint megálltam, megint lihegtem, satöbbi, aztán csak kifutottam a füredi bekötőútig. Ott haldokoltam nyílt színen. És látványosan, persze, csak úgy van értelme.

Ezer méter. Meg egy kicsi.

Jó, hoyg megálltam kétszer, ezen szeretnék nagyon dolgozni, vagyis nyújtani az egyben lefutott távokat, de én még dagadt köcsög vagyok, nehezen megy. Viszont azt is megnéztem, hogy az egyben lefutott táv (mert arra még szenvedés közben is kínosan ügyeltem, hogy beazonosítható helyen álljak meg, nem ám csak úgy a part mentén, valahol, fenét; a Panoráma Hotel kikötőjének túlsó végén, ez elég jól látható a műholdas térképen is) 500 méter kereken, ennyit tesz a sík terep és sima út, mert feltételezem, nem én lettem reggelre ilyen szuper. Mert szuper vagyok, ugye? Vagy nem? Ne már.

Amikor kihaldokoltam magam, szépen visszabattyogtam, de már annyira jól ment, hogy kaptam levegőt!, nem fájt a lábam!, nem szúrt mindenem!, szóval, arra gondoltam, mi lenne, ha még kicsit futnék és akkor még lefutottam olyan 450 métert, a Panoráma Hotel a fejemben eggyé vált az 500 méteres távval, ezt mossa le róla valaki.

És amikor visszaértem a strandra, és felnéztem a 107 lépcsőfokra, akkor azt mondtam, hoyg kész, vége. Itt maradok, itt élem le életem, ide hozzatok kaját, piát, munkát, nem tudok felmenni, nemcsak most, de soha többé, lépcsőt nem és nem.

Valahogy persze felmásztam, de 5 lépcsőfokra voltam kapacitálva, m9közben úgy kellett tennem, mintha csak a kilátásban gyönyörködnék, mert naná, hogy mindig jött valaki, leugrándoztak, meg felszaladtak a lépcsősoron, utáltam mindenkit, aki a talajról sikítás nélkül fel tudta emelni a lábát.

A nap további részében fekvő vagy majdnem fekvő állapotban voltam.

Azt még nem tudom, hogy mi vett rá a másnapi ismétlésre, de lementem hétfőn is, igaz, akkor hosszabban álltam a startnál, mintha csak a vizet nézném, meg a messzeséget, a túlpartot, céltalanul, csak véletlenül futócipőben. Úgy emlékszem, elég nehezen vettem rá magam az elrugaszkodásra.

Meg még azt akarom mondani, hogy van az a bevett szokás, hogy buszsofőrök integetnek egymásnak, függetlenül attól, hogy az ország melyik pontján találkoznak és ismerik egymást vagy sem, ennek van bicajos és futós változata is, azonban az van, hoyg nekem csak a férfi buszsofőrök futók integetnek, köszönnek, jeleznek a kezükkel, a nők rám se néznek, felém sem pillantanak, ez milyen már?