mérföldkő I.

Mondjuk, most fáj a fenekem, a derekam, a karom és biztosan fáj a kisujjam is, meg a fülem is, de ez nagyon jóleső érzés, ma többször nyújtózkodom, mint máskor, ennyi.

Mutatok két képet, csak a tanulság kedvéért. Ez tehát a 6. hetem, hogy felálltam a fotelből dolgozóasztal mellől. Úgy kezdtem, hoyg 75 méter egyben, ugye. Akkor még nem készítettem endomondo-s cuccot, most utólag megcsináltam, de alig bírtam belőni ezt a távot, viszont akartam, hoyg érződjön a dolog súlya, nagyjából látható a két térképen, hogy honnan és hová, szerintem érzékelhető a növekedés.

Nem mondom, a tempóm továbbra is tragikus, s bár zavar, de most nem érdekel, hadd élvezzem már ki az örömem, majd lesz valami tempó is, most egyelőre csak táv van. Hehehe. Fogok én még nyafogni, nem kell félni.

Viszont 1 kilométer, és azért ne felejtkezzünk el arról a + 20 méterről sem, szívem szerint a centiket is mérném. Úgy történt egyébként, hogy mivel a férjem szobráig már vagy háromszor elfutottam (810 méter), gondoltam, hoyg ne már, hoyg nem tudok továbbfutni, ne már, és az van, hogy ez a nyamvadt terep nagyon megvisel engem, mert vagy felfelé, vagy lefelé, és csak nagyon ritkán vízszintesen, de éppen van az a 30 méter, amikor a szoborig (a térképen egy éles sarokban van) aszfalt van és lefelémenet (visszafelé meg majd…felfelé), és akkor bekanyarodtam és mentem tovább. Ott megint nem sík és megint nem aszfalt, hanem valami földútnak álcázott római kori maradványút lehet, köves, nagyon szar futni rajta, de én (a hős), csak mentem tovább, mígnem egyszer csak megálltam. Nem én, a lábam.

Én úgy lihegtem, mintha a többiekkel most az UB-t teljesíteném, de azért meg lehet nyugodni, hoyg az első mozdulattal a telefonhoz nyúltam, hoyg megállítsam az endomondo-t. Akkor láttam, hogy 1,02 km, vagy ahogy Zsolt mondta nekem, 1020 méter, mennyivel jobban hangzik, hát na.

Mondjuk, egy bajom volt, hoyg innen haza kellett valahogy térnem és ami idejövet lefelé volt, az a fizika törvényei alapján várhatóan felfelé lesz, és innen sokkal nehezebb az út, mert míg a lovakig eljutok, lesz vagy 200méter emelkedő, én meg azt nagyon rühellem, nem elég, hogy azt kell nézzem, hogy ne lépjek egy mélyedésbe (terepfutás, love), de még a kezemmel a tüdőm is kapjam el, mielőtt kicsúszik, nem vagyok én superhero. Csak sima.

Visszafutottam (sőt, ráraktam még 20 métert, tehát másodjára 1040 méter), hegynek fel nekem semmi,  aha, csak Rejtő hangos könyvének 4.fejezetét majd még egyszer meg kell hallgassam, mert vannak üres foltok, se kép, se hang. Meg kellett egyszer állnom, majdnem az emelkedő tetején, muszáj volt, de továbbmentem és utána már egyszer sem.

Hát mit mondjak. Rogyadoztak a kis pufi térdeim, a tüdőm szakadozott, a karom felemelni is alig, a szívem a torkomban, de egyébként is, mintha a szerveim elcsúsztak volna valahová, az agyam sem volt teljesen magánál, de azért én így is éreztem, hogy na. Sőt: na!Azt a leborultszivarvégit.

Ezek után lemásztam a dombomról a hídig (nem mértem az időt, szerencsére), és még mindig nem állhatott helyre az  összeköttetés az agyam és egyéb szerveim / testrészeim között, mert kétszer csináltam végig a nyújtást, magamtól, örömmel, jólesően.

Majd hazabattyogtam büdösen, boldogan és valahogy belemásztam a fürdőkádba.