Tény és való, hoyg sokan ismernek, ki így, ki úgy, s amikor személyes átvétel-átadás történik*, én előtte olyan stresszben vagyok, hogy mindig megírom, ne lepődjön meg a kedves vevő, fiatal sem vagyok, vékony sem, szép sem, de még szemüveges is, cserében viszont kedves vagyok, legalábbis tudok az is lenni. Ebből azért érződik, hogy mennyire aggaszt a külső megjelenésem, ugye? Nagyon.
Ennyi bevezető után a lényeg: nemcsak, hogy nem érzem a kínzó gyötrelmet, hogy mi lesz, ha most megtudja a világ, hogy dagadt vagyok és nagyon rossz kondiban vagyok és nincs állóképességem és kiköpöm a tüdőm és k.nehéz vinni a testem, tehát nemcsak, hoyg nem érzem ennek lelki terhét (érzem a fizikait, bőven elég, gondolhatjátok), hanem ha már így alakult és ha már egyszercsak belevágtam és kiderült, hogy működik, hogy lehet ezt csinálni és lehet fejlődni, akkor milyen jó lenne, ha más is megpróbálná. Nem én vagyok az etalon, nem rólam kell példát venni (a példa az el sem hízás, vágjuk rövidre), és nyilván mindenkinek megvan a saját útja, nem is a futáson van a lényeg, hanem azon, hogy fel kell állni a fotelből / dolgozóasztal mellől. És ha ebben én segítséget tudok adni azzal, hoyg az elsőre lefutott, magam által király etapnak hívott 75 méterem után makacsul hittem abban, hogy ez menni fog, és jobb lesz és lesz a 75-ből 100 méter és 200 és 500, szóval, ha ez segítség, akkor nem hogy nem ártok az imidzsemnek, hanem egyszerűen nem is érdekel. A kérdés bennem eddig fel sem merült.
Annak, hogy sokan ismernek, az az előnye megvan, hogy sokan gondolkodhatnak el, basszus, a Zazi tényleg kövér (B verzió: basszus, a Zazi tényleg kövér???) és így is akarja csinálni? Mást mondok: így akarja főleg csinálni. És nemcsak ő. A blog hatására (mert annyira élvezetesen tudok írni a szenvedésről, hogy egyszerűen megkívánják, muhaha) 9-en húztak futócipőt. Ma reggel érkezett egy levél, hogy megvan a 10. is. A futócipőt be lehet helyettesíteni bármi mással, nem a futáson van a hangsúly, hanem a mozgáson. Én futok, mert soha nem tudtam futni és elég öreg vagyok már ahhoz, hogy nem-et mondjak a lehetetlenre és bár még mindig hitetlenkedve nézem, hogy már nem 500 méter lefutott táv**, azért még mindig van bennem egy rejtett forrásból táplálkozó makacsság, hogy ezt akarom, ráadásul nagyon akarom. Nekem ez most kell, nyilván a fogyás miatt, nem akarok kövér lenni, csinos és üde és kedves és fiatal*** akarok lenni, de ma már messzebbre (is) nézek és azt mondom, hogy élni akarok a testemben****. Ebben a puha(ány) kis testben*****.
Ha a szenvedéssel párosuló makacsság, a 10 méterrel megnövelt táv okozta (irreális) öröm, a kudarc kontra siker, vagy éppen az izzadás, lihegés, eufória dokumentálása másokat ara ösztönöz, hogy kilépjenek az egyébként kilókkal is megtámasztott komfortzónájukból és elinduljanak, akkor főleg, hogy nem, nem zavar az imidzsvesztés. Számít? Nem. Érdekel? Rohadtul nem. Siker? Totális. Csak nem az enyém, hanem azé, aki megteszi. Az én sikerem is csak az, hogy én megteszem a saját lépéseimet. Ha ez másnak erőt ad, az igen jó, menjetek, fussatok, mozogjatok, ha én meg tudom csinálni, mindenki meg tudja. Nálam lustább, élvetegebb nőt nem hord a hátán a Föld, el kell hinnetek, igazat mondok.
Még valami: korábban írtam arról, hogy a mozgás nekem nem lételemem, idemásolom a kezdet kezdetén írtakból egy részletet (10 hete volt csak? el sem hiszem):
Tehát azt akarom ezzel mondani, hogy nekem a mozgás nem lételemem, sajnálom, forduljatok el tőlem, ez van, nem természetes számomra, hanem hosszas észérvekkel alátámasztott önszuggeszttió, amelynek következményeként ráveszem magam, hogy akkor gyerünk és csináljuk. Csináljam. És ha menetközben egyszer csak valamikor kiderül, hogy hopp, ez nekem nem is rossz, az még mindig messze áll a flow-tól, de ez nem azért van, mert az adott mozgásforma nem nekem való, hanem azért, mert nekem lassabban esik le, hogy én ezt már rég megkedveltem. Így aztán az első futás élménye számomra ugyanolyan rossz, mint az első úszásé, az első aerobiké, vagy akármi másé, ebből nem szabad azt leszűrni, hoyg ez nem fordul át valamikor valami pozitív érzéssé, hiszen nekem alapvetően a mozgás nehezen avanzsálódik flow élménnyé. És ezt most magamnak mondom.
Így kezdtem. Innentől kezdve senki nem tud olyan mentséget felhozni, ami elfogadható lenne. A lustaság, az eleve feladás, a kudarctól való félelem nem számít. Csinálni kell és kész.
Lényeg a lényeg: ha már felhívták a figyelmem, hogy van imidzsem (mely sérülhet), hát éljünk vele. Pont.
* táskákat készítek
** sajnos, nem is 5 km – még
*** ne ábrándítsatok ki, hogy ez nem fog menni, oké?
**** nem mintha eddig nem éltem volna, de most másképp
