Röviden? Olyan volt, hoyg én is akarok.

Hosszan? Soha nem fogom tudni megcsinálni.

Én már a versenyszámoknál összekeveredtem, hogy volt triatlon, meg fél-triatlon (ez az ironman*, ugye?), meg balatonman 70,3; meg balatonmen-special, meg 4,2 km, meg egyéb finomságok. A távokról meg annyit, hogy pl. a fél-triatlon is igen durva és komolyan, mi vesz rá embereket, hogy ezt csinálják? Mi, mi… Nyilván az, ami engem is, hogy fussak 30 fokban. A cucc. Csak hát a mennyiség  nem egyforma, nekik több jutott a varázsgombából. Jobb  a dílerük, na.

Egy évvel ezelőtt, ha lementünk Tihanyba és Füreden láttam, hogy banzáj van és futnak, meg bringáznak, meg úsznak (összefoglaló néven: sportolnak), akkor megemeltem a kalapom és tisztelettel vegyes szent borzongással mentem el fagyizni. Fagyi most is volt, de a versenyért mentünk át, direkt a versenyre, mert azt látni kell. Futnak a blogos ismerőseim, meg az ismeretlenek is. Fordult a világ.

Két emberrel mindenképpen szerettem volna találkozni,  Tünde a 4,2 km-t futotta (elmondanám, hogy 10 hete kezdett futni, a viszonyítás kedvéért mondom, hoyg én meg 8 és sem a táv, sem a tempó felét nem tudom produkálni, de nem baj, nem haragszom), Zsolti pedig (kapaszkodjatok) félmaratont. Félmaratont. Mit tegyek, ilyen olvasóim is vannak, bocsássunk meg nekik.

Találkoztam velük, mert én bátor vagyok és vagány és frankó és bár előtte gondoltam, hogy talán mégsem, ne csalódjanak már bennem, messziről kedvelni mennyivel könnyebb valakit, meg különben is, ezek a virtuálisból a valóba való megérkezések néha kiábrándítóak, na de na. Stop it. Ahogy a férjem mondta: és akkor kinek fogunk ordítani? Mindig is lehengerelt a meggyőző érvelésével.

Így aztán én ordítottam (mission completed), a férjem meg fényképezett. És figyeljetek, ezek a futók olyanok, hogy megköszönik a szurkolást, az ember azt mondja, hogy hajrá, és futás közben odanéznek és mosolyognak és azt mondják, hoyg köszi, waht’s more, hogy még egyszer ennyi van hátra, meg ilyenek. Futás közben.

És a futásuk… hát úgy mozognak, hoyg nem esnek ám szét 200 méter múlva, nem lesz koordinálatlan a mozgásuk, francot, ruganyos, ütemes léptekkel haladnak a sokadik km után is, szólok is a dílerüknek, kell a cucc. Must have.

* közben kiokosítottam magam. én nem vagyok leszek iron(wo)man.

Egészen biztos, hogy valami történt velem, vagy a férjem varázsgombával dúsítja a reggeli kávémat, vagy ufó-látogatás történt vagy valami, mert arra az opcióra gondolni sem merek, hogy ezt én tudatosan csinálom, ezt a futás nevű formációt.

A férjem pár héttel korábban mondta, hoyg nekem a 20 fok alatt liluló körmömmel  majd a tél lesz a nagy kihívás, de én már akkor is sejthettem valamit és mondtam, hoyg előbb át kell verekednem magam a nyáron.

És lőn. Ma 3/4 6-kor keltem fel, fél 7-kor már elindultam, mert úgy véltem, hogy ha este nem bír lehűlni a levegő, akkor majd reggel, mert én olyan frankó vagyok, hogy már előre megtervezem a következő napomat, hogy jusson idő erre a nyamvadt kocorászásra, de hogy tört volna el a lábam, amikor a futócipőt megvettem.

Ez nem egy sikersztori-blog ám, itt van izzadás, meg nyögés, meg elhaló hang, meg izomláz, meg sírás, és ezt ma így mind egyben  és turbózva.

Sütött a nap. Rám. Végig. Mindehhez a mező egy részét lekaszálták és valahogy odahányódott az egyébként is göröngyös, egy lábnyom széles “útra”, bukdácsoltam, a víz ömlött rólam, rugdaltam a lábammal a szalmát / szénát (van némi botanikai hiányosságom), úgy emlékszem, kissé káromkodtam is és nemhogy nem értem el a tihanyi bejáratottnak gondolt 2 km-es távot, hanem a 1,5 km-es etapon kétszer is meg kellett állnom, na jó, visszafelé több lett, de akkor is volt kényszerpihenő.

A következő bajaimra emlékszem (és megnyugtatok mindenkit, van, amire már nem):

– meleg van

– k.meleg van

– mi, ez emelkedik is??

– miért nem fúj a szél

– miért tűz a nap

– hogy én mekkora barom vagyok

– ki kaszálta ide elém a mezőt

– miért nincs itt egy kút

– mi ez a rengeteg az autó (tőlem 200 méterre, párhuzamosan)

– ne csicseregjetek

– nem hiszem el, hogy megint megállok

– nem tudok továbbindulni

– csöpög a víz a szemembe

– feltolom a fejemre a szemüveget

– nem látok, vissza a szemüveget

– 5 méterenként esik ki a fülemből a dugó

– összetekeredik a zsinór

– felpöndörödik a nadrágom

– nem pöndörödik fel a nadrágom

– a pulzusmérő alatt dunsztban a kezem

– honnan van reggel szúnyog…

Valahogy visszavánszorogtam a szoborhoz, ott a nyilvánvalóan futók lábadozására szolgáló árnyékos padon ültem vagy 15 percet, előkotortam a bokorba rejtett vizes palackot, öntöttem magamra belőle (ittam is!), s amikor úgy éreztem, képes leszek  a szokásos, levezető 630 méterre, akkor elindultam, de egyet mondok: nem voltam képes. 10 méter után azt mondtam, hogy game over. Jöhet a varázsgomba.

Még azt elmondanám, hogy  a csodálatos futás közben mintegy kínzásképpen még eszembe jutott a szombati füredi félmaraton és maraton és ironman és 4,2 km-es futáson résztvevők mozgása (majd írok erről is), mind ritmikus, mind egyenletes, mind könnyed, mindre haragszom.

Sírok. És holnap más időben, másfelé megyek. Mondom, hogy történt velem valami.

Én akartam, de tényleg, akartam úgy futni, hogy nem nézem a métereket, hanem elindulok,  futok, futok, s egyszer csak megállok, amikor már elég volt, de az a helyzet, hogy én szeretem tudni előre, hogy hol is van a vég. Szeretem bekalibrálni magam, hogy a második fáig,  az ötödik padig, a fordulóig, vagy akármeddig kellene futni, és akkor én mindent megteszek, hogy eljussak odáig, ez feladat, teljesíteni kell.

Így pl.egészen péntek estig tartottam magam, hogy nem nézem meg az endomondo-n, hogy meddig kellene eljutnom másnap reggel, de volt egy pillanat, amikor mégis a telefon 5 x 5 – ös képernyőjét silabizáltam, hogy mégis és na. Vegyük ehhez a csodás magelláni tájékozódási képességem. Végül kiderítettem a férjem, hogy ha Tihany Gödröstől elindulok a szigeten befelé, akkor  a strand 2 km. Kétezer méter. Még soha nem futottam ennyit egyben.

Na most Tihanyban az van, hogy a futós cuccom  nem kelt feltűnést, ellenben a méretem, (a)hogy ezt a testet mozgatom Vagy ez így zusammen. Szerettem volna, ha még alszik a jónép, csak hát a horgászok, azokra nem gondoltam. Nem ért inzultus, nem szóltak be, de nézni néztek* (amit én, ott igenis abuzálásként éltem meg), én meg  olyanokat gondoltam, hogy ugorjon le a te halad a te botodról.

Elkocorásztam a strandig, de én úgy ontottam magamból a vizet, hogy a 10-es büdösségi skálán szerintem a 7-es szintet elértem, ráadásul egyre inkább éreztem a hegy mélyéből jövő fenyegető morajt, hogy mindjárt megállok, hát én mindjárt megállok, én úgy megállok, de úgy, az érzést ezt úgy tudnám összefoglalni, hogy menjen mindenki a fenébe. Valami azért továbbvitt és elértem a strandot, nem lett kerek 2 km, hanem egyszer 1,87, másszor 1,97, de én ezt kettőnek veszem, mert én nagyvonalú vagyok.

Azt pedig mindig is tudtam, hogy a számokat nem bírom feldolgozni, én a betűk barátja vagyok, de azért csak megleptem magam is, történt ugyanis, hogy a runkeeper beszélt hozzám, hogy itt meg itt tartok és ilyen, meg ilyen a sebességem és mondott valami hatosat és úgy véltem, hogy ez nagyon durva, ez szörnyű, egyre rosszabb vagyok és hogy ha a végén belehúzok (mondom, hogy nagyvonalú vagyok), akkor talán javul valami, de nem bírtam és magamban felzokogtam, hogy most már aztán teljes a csőd, a víz meg dőlt rólam, a nap meg sütött rám és egyáltalán, elég szar volt, na. Otthon aztán megnéztem, hát én tök hülye vagyok, ugyan nem a Goldbach-sejtést kellett igazolnom, de azért eltartott egy darabig, mire rádöbbentem,  hogy a km/óra számnál az a jó, ha növekedik, míg a perc/km-nél meg az a jó, ha csökken –  de ezt most is át kell gondolnom, hogy jól írom-e, mondjátok már meg.

Szóval, az van, hogy a tűző napon futás ellenére (annyira meleg volt, hogy a bringás úton cikáztam a külső és belső ív között, ahol több árnyék volt azon az  5- 10 méteren, oda mentem) 10 perc alá ment az 1 km, egészen pontosan 9,22 lett az eredmény, a runkeeper-es hatos pedig, amin besírtam menetközben, az meg a km / óra volt, lényege, hoyg ha képes lennék egyben lefutni a szigetkört, akkor egy óra alatt már meg is tehetném, szédítő távlatok ezek. Új Personal Best, amit magyarra úgy tudnék fordítani, hogy k.jó voltam bennem van a fejlődés, no.

 

Összesen tehát: 7,56 km két nap alatt.

Hogy a hegyre pedig fel kellett másznom, arról nem akarok beszélni.

Nem úgy van ám, ahogy látszik, hogy én nem futok ma, hanem úgy van, hoyg futok, de holnap reggel, viszont megint Tihanyban. Így aztán két nap szünet lesz, viszont utána meg Kánaán, mert lesz beszámoló a saját kocorászásomról (ez izgalmas, mert sík terep lesz, tudok-e többet, mint 1,5 km? esetleg annyit sem?), fényképpel*, persze, de ez semmi, mert többszörös futóverseny lesz Füreden és én is részt veszek rajta. 

Dehogy nézőként. 

Szurkolóként. 🙂

Két blogos ismerős is futni fog (meg Györgyi barátném az eszement ironman kategóriában), kötelességem a startnál és a befutónál ordítani, s minekutána mostanában a tüdőm kapacitása a sok futásnak köszönhetően megnövekedett, így bizton számíthatnak rám.

Viszont most írok még egy kicsit,  ezt hagyom búcsúzóul, mégpedig arról, hogy 8 hét után mire jutottam a futással való viszonyomban. Nem kilométerekről, meg percekről, hanem, hoyg mi változott bennem. Van tehát az a kiindulóállapot, hogy mozogni neeeem, de futni főképpen soha nem fogok, mert  soha nem tudtam futni, 10 méter után fájt a lábam, az oldalam pedig úgy szúrt, hogy meg kellett álljak – utáltam is.

Most ezzel a rendes túlsúllyal mégis futok, jó, hoyg viccesen kocorászásnak hívom, de mégiscsak van benne lendület, meg repülőfázis, meg vannak távok és rendszer az egészben. A legjobb azonban nem ez.

A legeslegjobb az egészben az. hogy valami, amiről én 44 éves koromig azt hittem, hogy nem megy, hoyg ezt én biztosan nem és hogy soha sem nem, azt most hetente háromszor művelem. Ha távolabbra tekintek, kkor ez azért döbbenetes, mert felvetődik bennem egy ideje a kérdés, hogy vajon hány olyan dolog volt / van az életemben, amire nemet mondtam, vagy, mert első blikkre úgy véltem, hogy nem nekem való, vagy azért, mert nekifutottam ugyan, de mivel  elsőre nem ment túl jól (esetleg sehogy), ezért feladtam, mondván, naugye, hogy jól gondoltam és nem tudom csinálni. Nem kizárólag fizikai teljesítményre gondolok, hanem bármire, ami szembejött velem az életben. Emlékszem egy olyan állásinterjúra (sokadik kör, az előzőeket abszolváltam), ahonnan elszaladtam*, komolyan, angolról németre (és vissza) kellett volna fordítanom, de nem Goethe-t, félreértés ne essék, különben is egy korábbi körben leteszteltek már, de nem is ez a lényeg, hanem, hogy odakerültem és azt mondtam, hoyg na, ez nekem nem fog menni, meg sem próbáltam….Amikor rám került a sor, elmondtam ugyanezt és bár még győzködtek kicsit, én elfutottam. Nevetséges Tragikus.

És ez csak egy példa.

Minden futásom még szenvedős, hol jobban, hol kevésbé, de az az érzés, hoyg megcsináltam (tehát nem az, hogy túl vagyok rajta, ezt hangsúlyozom), az frenetikus. Még nem szoktam meg, hogy ez a nettó 3,5 km  megy, döcögősen, de megy, még mindig van egy endorfinlöket a végén és azt szeretném, ha ez így maradna, akkor is, ha majd már nagyon sokat tudok futni. Mint egy kapcsolatban.

Azt pedig, hogy milyen még az életem a futással, nehéz lenne elmondani (jó!), de azt tudom, hogy ha egy adott napon nem tudok elmenni futni, akkor egyrészt van egy kielégületlenség érzésem, másrészt pedig úgy emlékszem, hogy kicsit csapkodom magam körül, szóval, a belső és a külső béke érdekében feláldozom a kis pufi testem és kénye – kedve szerint megsanyargatom.

Legyen jó a hétvégétek, telefonon tudom olvasni a kommenteket, sőt, válaszolni is tudok.:)

Van nekem ez a csodálatos öltözékem, a narancssárga, 3/4-es macinaci, mely elég bő ahhoz, hogy a benne rejlő sonkákat csak sejtesse, de ne mutassa, na, én ezt ma lecseréltem.

Mostantól testhez simuló, szürke, azonban továbbra is 3/4-es nadrágban feszítek, utóbbit szó szerint. Próba nélkül vettem meg, XL-es, beleférek és az elvárható módon rajzolja ki a combom,  magyarul szörnyű. Igazából úgy képzeltem, hoyg akkor veszem meg, ha találok hozzá fenék alá érő pólót, mert az nem létezik, hogy én ezt úgy vegyem fel, hogy comb és fenék együttesen és nyíltan, az már vizuális környezetszennyezés lenne. Találtam, a férfi osztályon, pont a fenekem alá ér. És pink. De meg tudom magyarázni.

Én tényleg nem ezt akartam, hanem szürkét, hogy elvegyüljek a természetben (szürke nadrág, szürke póló, szürke személyiség), de Eszterrel előtte ebédeltünk és én leettem magam az indonéz remekkel, és E. meg azt találta mondani rezignáltan (miközben én szalvétával és egyebekkel próbáltam a foltot leszedni magamról, minek következtében az szétterült), hogy minket, kövéreket már úgysem vesznek figyelembe, a kutya sem figyel ránk, nyugi, nem veszik észre, és ez a mondat megállította a szürke póló felé nyúló kezem, what’s more, a pink felé irányította.Azanyátokmindenit  Azt sem veszitek észre, ha leeszem magam?! Ezt nektek.

Szóval, este ebben futottam, de az endomondo-nak nem tetszettem, egyetlen métert sem volt hajlandó mérni, de azt legalább 10 perc alatt tettem meg szerinte, pedig a lassan szokásosnak mondható 3,5 km, a szokásosnak mondható bontásban ma is megvolt.

A mai fotó pedig a szobornál készült, itt van a startvonal, innen indulok világgá kifelé.

Itt pedig megérkezem, világvége 62. (1,5 km-re a szobortól)