Lassan kezd eluralkodni az életemben a futás, úgy értem, ezt művelem, erről olvasok, erről írok, de résen vagyok, s megtagadom tőle a testem. Úgy értem, verseny.

Az a helyzet, hogy a futás egy olcsó tömegcucc, könnyű hozzájutni, könnyű rászokni, endorfint termel, a díler meg saját magam vagyok. Elkezd az ember futni, eljut (mondjuk) 1 km-ig és azt gondolja, hoyg ez megy, ez király, ez sikerélmény, ezt akarom most és mindörökké. Eddig nem figyelt rá, de most szembejön vele egy csomó futóverseny, óh, hát még ez is van? Eleinte vihorászik, hogy van ugyan 400 méteres etap, s ezt talán még ő is végig tudná futni, csak mindig kiderül, hogy ez nem a túlsúlyos kezdőknek, hanem az ovisoknak szól. Ovisoknak. Velük van egy szinten. 

Aztán mondják neki, hogy te, lesz egy 3 km-es verseny ősszel, nyáron meg egy 4 km-es és hát amikor lefut 3,5 km-t*, akkor már a csillagos ég a határ, de jöhet neki az oroszlán is. Holott olyan kis béna. De van egy spirál, amiről azt gondoljuk, hogy csak felfelé vihet, különben is, ez tök egészséges, tök trendi, tök izgalmas, tök öröm, hát hogyne lenne jó és igaz éltető erő.

Én tegnap sokat gondolkodtam ezen, és akkor ezt vegyük hozzá az első mondat activitijeihez, szóval, hogy ez így nagyon szép és nagyon jó, az ember pedig teljesítménycentrikus, és most nem azt értem ezalatt, hogy nyerni szeretne, hanem azt a pluszt, amit egy olyan verseny tud adni, amit életében először egyáltalán végigfut. Másokkal. El tudom képzelni, hogy ha utolsóként is, de a záróbusz előtt ér be a futó csatakosan, megátkozva  napot, amikor futócipőt vett, meg a netet, ami szeme elé dobta a versenyt, szóval, hogy ez valami csúcs lehet, olyan igazi sírós érzés és vágyom is rá, igenis szeretnék izzadtan a záróbusz rémétől fenyegetve befutni a célba azon a kemény 3 km-es szakaszon. 

De nem most. Hanem majd ősszel? Télen? Van egyáltalán télen futóverseny? 

Megmondom, mit szeretnék most, de ennek két aspektusa is van: az egyik fizikai, hogy hagyjuk már, olyan kis béna vagyok, majd ha 3 km-t 21 perc alatt lenyomok, akkor van értelme elkezdeni beszélni versenyről (még ha a verseny csak az adott táv végigfutását jelenti is), vagy ha a szigetet körbefutom egyben, vagy mittudomén, ha 50 fekvőtámaszt simán, szóval, ha számokkal  is igazolható, hogy ez nekem menni fog, nem állok meg, nem adom fel, nem ülök le a földre sírni.

A másik viszont nem a fizikai teljesítmény, hanem a lelki, egyszerűen nem vagyok felkészülve arra, hogy rajtszámot kapjak és 50 (100? 1000?) ember között fussak, nem az emberek miatt, hanem egyszerűen nem értem még meg. Még ovis vagyok, s hiába kezdem magam egyre otthonosabban érezni a futásban, hiába ad löketet a napjaimnak, hiába szövi be furmányosan az életem, még nem megy. Nem szeretnék lépcsőket kihagyni (nem is tudok), s bár aláírom, hogy egy nekem való táv leküzdése hihetetlen inspirációt és további motivációt  rejt magában, hogy ez megsokszorozza az ember erőit (mentálisan és fizikálisan is), hogy ez beépíti a futós közösségbe – oké, értem, de én még nem vagyok fejben ott. Ja, testben sem. 

El tudom képzelni, hogy két hónap múlva lefutom egyben a 3 km-t, nagyon is el tudom képzelni, szoktam is édelegni ezen a képen, meg azt is el tudom képzelni, hogy két hónap múlva már nyafogni fogok, hogy miért is nem adtam magamnak nagyobb belső hitelt, hát hiszen ez megy és majd itt fogok panaszkodni, hogy milyen hülye és gyáva barom vagyok, de végül is kerget engem valaki? Nem. Lesz verseny jövőre is? Lesz.

Ja, hát az előfordulhat, hogy majd azt mondom, hogy na, megint kicsinyhitű voltam és nem hittem magamban és megint az apró, biztonsági lépések mellett döntöttem, holott.. belefér. Majd vissza is nézem, mit írtam június elején, meg majd verem is a fejem a falba, de most mindenképpen azt érzem, hogy ez még nem az én (futó)utam. Még nem kell utolsónak sem beérnem.

Szeretném belakni a távomat, sőt, mást mondok: szeretném jól érezni magam a futásban. Ha nem lenne állandóan ez a komfortzónánkat túllépni kihívás, akkor azt mondanám, hogy szeretném komfortosan érezni magam. Érezni a futást, ez nevetséges? Vagy érthető? Még az ismerkedés ideje van, kóstolgatjuk egymást, semmi összeköltözés, szimplán randik, bulik és mozi és strand van, csiszolódunk, összecuccolni majd később. (ahányszor leírok egy mondatot, azt érzem, hoyg még mindig nem fogalmaztam meg elég jól)

Mindenesetre drukkolni lehet, hogy .. annyi mindenért lehet. Hogy 3 km egyben, hogy javítsak az időmön, hogy legyőzzem magam, hogy jól érezzem magam a futásban, hogy egyre bátrabb legyek, hogy fogyjak még sokat, meg ilyesmi. Ha így nézem, folyamatosan versenyben vagyok, nemdebár?

* szar tempóban, meg megszakítással, de olyan könnyű elszállni, nem?

Megfordult a fejemben, hogy a múltkori kudarc után (hasonlatosképpen, ahogy egy férfi egyetlen rosszul elsült éjszaka után attól tart, hogy ez most már mindig így lesz, s ilyetén módon pszichésen befolyásolja saját potenciálját) egyszerűen nem fog menni, de azért én inkább Florentino Ariza-ra gondoltam, ő ugyanis tudta, hoyg az újabb nővel való első éjszaka mindig kudarcos, így megy ez, hogy majd a többi, az meg mesés legyen. Így aztán én sem féltem, a kudarc már megvolt, most egy jó éjszaka futás elé néztem.

Lefutottam a múlt heti adagot, 2 x 1500 + 1 x 630, de  most már tudom, hogy mégsem én leszek a női Usian Bolt, az első 1500 egy rémálom a számomra, inkább azt sorolnám fel, hogy mim nem fáj. Ezen belül is az első 500 méter, az egy élő rettenet, átsuhant a fejemen, hogy de mit akarok én itt, haza kéne menni, viszont végigdöcögtem, megálltam, pihegtem és a második 1500, az meg tökjó volt. Fájni fájt, hogyne fájt volna, ilyen a természete, meg gyorsabb sem lettem, meg közelebb sincs, meg semmi változás, de mégis azt éreztem, hogy na…. ez az. Erről van szó. Még az is megfordult a fejemben, hoyg ez is pszichés, mint ahogyan a hazaút (bárhonnan is jössz) mindig rövidebb, úgy van ez is, így felvetődött bennem, hogy nem lehetne rögtön valahogy visszafutni? Hm?
A férjem azt mondja, nem lehet, hoyg addigra melegedem be? Nem tudom.

Egyelőre ezen a távon maradok, a héten mindenképp, terveim szerint szépen belakom, s majd ha már otthonosan érzem magam, akkor emelem újra a távot, csak hogy nehogy megszokjam vagy könnyű legyen már. Mindenesetre várom azt napot, amikor egyben 3 km-t lefutok, mert akkor a pezsgőbontás után elkezdhetek azon agyalni, hogy hogyan fogom ezt a szédületes tempót növelni, mert azért ez a 10 perc / km minden, de tempónak talán sok. Szó szerint.

Pihenés közben még arra is volt eszem, hogy kitaláljam, hogy minden futásnál készítek egy dátumozott fényképet, nagyon izgalmas lesz, ugyanarról a tájról, ugyanabban a napszakban(esetleg éppen nem, de az is csak az izgalom fokozását adja), de közben tényleg az lesz, mert jönnek-mennek az évszakok, a nap máshol bukik le, másképp festi az eget, meg búza helyett hó lesz, levelek helyett zúzmara, s ki lesz statikus ebben a nagy változásban, na ki? Naugye.

(a fejléc alatt létrehoztam egy aloldalt, odagyűjtöm, de aki nem kattint oda, az sem ússza meg, csak ott egyben lesz)

A wampon tegnap 9-en jöttek oda hozzám, hogy gratulálnak a futáshoz. Ez egyrészt meglepett, másrészt igen jólesett, de azért mindenkinek elpanaszoltam, hogy nem ment a legutolsó futás, legyenek tisztában, kinek gratulálnak, ugye.

Jött DK-s is (hajrá DK, mondta), meg wamp vezető is, meg wampos társ is, meg semmi-köze-a-wamphoz-ember is, a paletta elég széles volt. Mondtam is, hogy ezt a szenvedős blogot lassan többen olvassák, mint a normál blogot, az meg milyen már, nem? Hát cuki. Annak örülök nagyon, hogy 5-6 ember húzott futócipőt, mióta olvassa ezt a fantasztikus fejlődést, amit produkálok, ez jó, erre ugyanis sosem gondoltam volna, ám ha így van, az a kölcsönös egymásrahatás esete, én benneteket, ti engem. Kerek a világ.

Meg az is volt tegnap, mármint futás témakörben, hogy a Mari barátnőm, akivel  2 hónapja nem találkoztam, azt mondta, hogy nahát és hogy látszik rajtam a változás (olyat is mondott, hogy az arcomon, hehehe), de igazából akkor hittem el neki, amikor egyszer spontánul felkiáltott, hogy milyen jól nézek ki. És még olyan is volt, hogy hazajött a Pappéci messziföldről és azt mondta, hogy én milyen fiatal vagyok. Ezt csak azért mondtam, hogy tudjátok a number one válaszokat, ha egyszer majd élőben is.

Ezt pedig kaptam, mit is mondhatnék, a képen én vagyok (látható, hogy megvékonyodott, ruganyos mivoltomban), amint egy dinó elől futok. Mindig nagyon jól tudok futni, ha egy dinó kerget.

Az pedig, hogy kommentben és élőben is elmondtátok, hogy a futás az ilyen, hullámvölgyes, az azért jó, mert azért én eléggé elkenődtem ettől a szombati esettől, s bár mára lehiggadtam és a józanabbik felemmel értékelem a kudarcot (mondjuk ki), nem tagadom, hoyg megviselt. Azzal együtt is, hogy a tapasztalt futók idejekorán próbáltak felkészíteni, hogy ne érjen meglepetésként a hasonló történés, elvégre ők már tudnak valamit… Ennek ellenére, ha van egy lassú, ám mégis fokozatos fejlődés, akkor ki az, aki nem gondol titokban arra, hogy majd éppen nála törik meg a sok évszázados átok és éppen ő lesz az, aki mindig és töretlenül fejlődik? Vesse rám az első követ. Nekem az nagyon beillett a képbe, hoyg ez most már mindörökre így marad, én meg csak futok, futok és futok és bár hallottam (és hálás is voltam érte) a tanácsokat, az endorfin nevű cucc nem engedett a felszíni érintkezésnél beljebb hatolást.

De nem baj, majd este elmegyek és aztán nézhetünk.

Mivel nem kell mindig szofisztikált módon írni, ezért röviden így foglalnám össze  a mai futásom alkalmat: a pics@ba.

Holnap egész napos wamp és én a délutáni, utolsó táska készítése közben arra gondoltam, hogy jaj, sietnem kellene, mert este még egyet szeretnék futni. Aztán mire odaértem, hogy gyerünk, addigra a szomszéd néni kiült a padra, egy egész kvartett gyűlt köré, én pedig ezen a ponton éreztem, hoyg még nem fejlődött ki bennem a futók egészséges öntudata, merthogy én nem vagyok hajlandó kilépni a futós rucimban eléjük.A hirtelen halál helyett a lassú elvérzést választottam, 10 percenként néztem ki, hogy mi van, sokszor nem is beszélgettek, csak ültek, tessék legalább pletykálni, hogy érezzem a miértet. Iszonyú lassan fogyatkoztak meg, egyszerre  mindig csak eggyel lettek kevesebben, így 8 -kor indultam el, de már közben is azt éreztem, hogy talán ki kellene hagynom, elvégre háromszor futottam a héten, de neeem, én, ha valamit, azt rendesen és különben is, úgy terveztem, hogy csak a szoborig és vissza, az meg már két hete is ment.

Két hete lehet, hogy ment, de ma nem. Nem tudtam elfutni a szoborig, a lovak előtt meg kellett álljak, nem az volt, hogy éreztem a bennem növekvő fenyegetést, hogy most már aztán mindjárt megállok, hanem meg kellett álljak, mert se kép, se hang, se láb, se tüdő. Aztán meg már szív sem. Elvánszorogtam még valameddig, de hogy teljes legyen a megaláztatás, jött két hegylakó (a fiatal Siegfried-ek) és üdén elkocogtak mellettem. 

Én azért mentem a héten négyszer futni (azért is*), mert nekem van egy aggodalmam, ami minden futás előtt elkap (amikor meg nem futok, akkor meg azért), mégpedig az, hogy egyszer csak a testem elfelejti, hoyg neki futnia kell. Hogy elfelejti, hogy már edzésben van és egyszer csak leáll és csodálkozva néz,  hogy mégis mit kívánok tőle. Ez nekem komoly félelmem, nyilván ennek az is az oka, hogy nem hiszem el, hoyg képes vagyok másfél km-t lassan, de egyben lekocogni és az is megeshet, hogy én keltem életre ezt a félelmet, na de azért most mégis. A pics@ba.

(1 km)

* meg azért is, mert vitt a lendület, a felismerés, hoyg meg tudom csinálni, hogy haladok, hogy sikerül, meg ilyenek, tehát kettős természetű a dolog

Azt nem tudom, hogy akkor, amikor a kis 75 méteremet futottam, ezek az ifjú titánok hol voltak, mindenesetre tegnap 4, azaz négy futóval is találkoztam, mind fiatal, mind szimpatikus, mindnek tökéletes az outfit-je, mind könnyű, ruganyos léptekkel futott (nem kocorászott), egynek sem volt vörös az arca, egy sem lihegett, ez valami új faj?, kérdem én. 

És mind az én utam felé haladt, de ott konkrétan csak eggyel futottam össze, én éppen a 3. km-emet tapostam a lángoló fejemmel, mikor felbukkant a srác, mondjuk, javára írom, hogy nagyon cuki helló-t köszönt oda. Úgy emlékszem, az enyém nem volt cuki.

Nem is tudom, a rekortánról talán le tudok mondani, de javasolnom kell mobil WC-k felállítását, vége az etapok utáni bokorban pisilésnek, mire bevonszolom magam a fa alá, ott teremnek, ezek oly váratlanul csapnak le gyorsan futnak, hogy  a tevékenység valamelyik részét még tuti, hoyg látják.

És a lekörözés… ismerkednem kell az érzéssel.

Amikor visszafutottam a szoborig ( a második 1500 méter), nem is mertem sokáig pihenni, tartottam tőle, hogy a cukin köszönő fiú képes és már vissza is ér, kapkodtam is a levegőt lábaim, hogy elhagyjam a terepet. Éppen rákészültem, hogy a levezető 700 métert lenyomom, amikor meg jött a vegyes pár. Mosolyogva.  Ez most már mindig így lesz?

Elég megsemmisítő érzés volt,  de mire hazaértem, már átértékeltem a dolgot, hát figyusz, egy sem volt az én korosztályomból, olyan 20 év és 25 kiló volt köztünk, szerintem így azért könnyebb, vállalom, hoyg rangidős vagyok. Legyen rá büszkék, hogy velem futhatnak egy úton. Muhaha.

(ma nem megyek futni, pihenni kell, ezt én Pesten teszem, rohangálok)