négy is megvan az már!
No, kérem szépen. Arcoskodtam, hoyg megvolt Tihanyban a 2 km egyben, de mint tudjuk, igazából 1,92 körül volt, viszont ma! Höhöhö. 2 km oda, 2 km vissza. És még 60 méter is.
Ma B nap volt, lassú, nyugodt kocorászás, semmi izgalom, a világbéke körbefont. Egyszerűen elkocorásztam a szomszéd faluig, s bár a runkeeer bepróbálkozott időnként döbbenetes tempók bemondásával, de mindig figyelmeztettem magam, hoyg nem számít, nem számít, te csak fuss haladj. A pulzusom végig 150 körül volt, nagyon tudatos vagyok már, azt kell mondjam.
Nemhogy a rettenetes zihálásom maradt el, de a víz sem ömlött rólam, csak olyan úrinősen voltam izzadt, ami meg hát mi, semmi. Kizárólag az emelkedő állított meg, azt nem bírom, biztosan azért, mert az Alföldön születtem, ott vagyok hon.
Gondoltam is rá, hoyg ez most megint jó, és milyen jó, hogy jó, és lehetne gyakrabban is jó, esküszöm, elbírnék vele, nem kényelmesednék el és nem szállna el az agyam, csak a jó érzés, mert oké, hogy nem úgy van, hogy 100-ból, ha egyszer jó, az már nagyon jó*, de nagyjából 10 / 1 a felmutatható arány.
Na most ezt a szerkezetet** korábban nem láttam a falu szélén, a harmadik itteni futásomnál került ki a tábla elé (s maradt ott azóta is), s mivel én ezen az oldalon futok, szerintem nekem tették ki, tekinthetjük színtiszta jóindulatnak is, ha elfáradnék, megpihenhetek. Közel és messze egy ember sincs, szerintem néznek engem az ablak mögött. És szánnak. Pedig annyira ügyelek a mozgásomra, hogy fáradtságnak nyoma se legyen az arcomon, mindig csak a derű, meg a békesség és az öröm.
Meg még az is van, hogy van nagy csalódásom, pontosan tudom, kit irritálok a DK-ban, tudok olvasni a sorok mögött, álszentek kíméljenek, jó az érzékelőrendszerem. Minél régebb óta ismered, annál nagyobb a csalódás. Ez van.
Nem baj, én meg csak futok. Meséljek a futótechnikámról? Mint az állatorvosi ló esete.
Next time.
** nem tudom a nevét
