állatorvosi ló —- vendégposzttal

Én ma pihenőnapot tartok, ezért végre összegzem, hogy mit csináltam / csinálok rosszul. Mert remélem, nem gondoljátok,  hogy jól csinálom.

Az első másfél hónapban úgy futottam, hogy előredőltem, nem tudom, miért, talán a stabilitásért,  hogy ellensúlyozzam a fenekem és fel ne dőljek, másra nem tudok gondolni. A fejem lógott lefelé, s hogy nem buktam orra, azt mutatja, hogy nem a fejemben van a súlypont.

Egyszerűen képtelen voltam a tekintetem felemelni, én akartam, tényleg, de nem ment. Mereven bámultam a 75- 200 méteren magam elé, minden göröngyöt névről ismertem már, tehát azt, hogy eyes are focused straight ahead, azt hagyjuk

Hagyhatjuk azt is, hogy hogyan érkezem a földre, a talpam melyik részével, én azt hiszem, telitalppal, de mindig az van, hogy amikor futok, annyira el vagyok foglalva a futással, hoyg nem analizálom a technikám, amikor meg nem futok, nem emlékszem vissza. Ha nem telitalpra érkezem, akkor sarokra, mindenesetre az biztos, hogy nem így. Lábpárnára, ugyan már.

A karom. A karomra nagyon oda akartam figyelni,  hogy ritmikusan mozogjon a testem mellett, mert értem én, hogy azzal segítem a futást (minden segítség elkél), és hogy a bal láb – jobb kar szimbiózisban legyen, Katherine Schwitzer ezt írja: “hagyjuk, hogy mindkét karunk szabadon lengjen előre – hátra, egymással párhuzamosan. Futás közben a lábak is lendüljenek előre a karlengések ritmusában” Hát ja. Mondjuk ő azt is mondja, hogy semmiképpen ne mozogjunk lesütött szemmel.

Erről, tehát a karmozgásról nagyon jót írt nekem G.T., az engedélyével bemásolom, csak hoyg lássátok, megoldható ez is, csak ki kell találnunk a hogyan-t.

“Az október óta összefutkosott akármennyi kilométer sok dologra megtanított. Érzelmileg és fizikailag is – a kettő között most a futástechnikai pontokkal foglalkozom, mert megfigyeltem valamit.

Futás közben az elvárt lazaság helyett úgy tartom az alkarom, mint egy t-rex a karját. Lóbálom hozzá mindkét kézfejemet, de ahoyg ezt megvitattuk az Ultrabalatonon, praktikusan nekem való a versenydizájnos (kék hullámok) körömlakkozás, mert legalább látják szemből. Nem tudom, jó-e egy futóversenyen, ha valaki szemből annyira közel jön, hogy látja a körmömet, de hadd ne fejtsem ki.



Tehát lóbálom a kézfejemet, miközben az alkaromat a mellkasomhoz szorítom. Nagyon remélem, hogy csak a testtartásom emlékeztet dinoszauruszra, no meg a húsevő ősvadéhoz hasonló ruganyosságom, nem pedig a méreteim.



Egyesek szerint ez a tartás cuki. Minden józan paraszti logika szerint viszont iszonyú energiamennyiséget emészt fel, tehát javításra szorul, ezért aztán kipróbáltam valamit, ami lehetetlenné teszi ezt a legyezést.

A hónom alá szorítom a vizespalackot. A magammal cipelt frissítést ugyan nem indokolja a 2,5 km, de így legalább az egyik kezemmel nem verdesek.

Meg kell mondjam, hogy valóban hatékonyabb vagyok az idétlen kapálózás elhagyásával, ráadásul az iPod zsinórját sem tépem ki a fülemből.



Egészen hihetetlen, hoyg egy ilyen apró többletmozgás milyen  fontos: energiát von el minden felesleges mozdulat. Épp úgy, mint minden felesleges kitérő, nyakadba vett, csinált probléma, szükségtelen aggodalom.

Jó, ha tudod, mi elől futsz, főleg, ha az a dolog már feleslegessé vált az életedben.”

Mindehhez még hozzáteszem azt, amit Györgyi mondott nekem, mikor még a kezdet kezdetén tanácsot kértem tőle, hogyan fussak, hogyan érkezzem a földre (ez volt a legnagyobb problémám, aha): csak fuss. Mindenki fog tanácsot adni, hogy így, meg úgy, szerintem meg fuss és ki fog alakulni.

Így aztán most úgy vagyok vele, hogy bár már kevesebbet lógatom a fejem és  a felsőtestem is megpróbálom függőlegesbe hozni, a szemem is gyakrabban kutatja a horizontot, de még a talpraérkezést is kordában igyekszem tartani, a legfontosabbnak mégis azt tartom, hogy futok.