Nem annyira futós bejegyzés, de közvetlenül meg mégiscsak, szóval, itt a helye. 

Csináltam tehát magamnak egy -egy, a sarkaim közepére mértani pontossággal elhelyezett tökéletes kör alakú vízhólyagot, hogy aztán sokáig tipródhassam, hogy hogyan kell ezt orvosolni, mi a jó, ha hagyom magában (oldja meg egyedül, felkerülni is egyedül, ugye), vagy fedjem be? Kenegessem? Lukasszam ki? Tűvel? Fűzzek át rajta cérnát és hagyjam úgy? Esetleg fűzzek át rajta cérnát és merítsem forró vízbe? Hazánkban felbecsülhetetlen értékű a népi gyógyászat, 24 óra alatt pontosan 13, egymásnak akár teljesen ellentmondó javaslatot kaptam, ezért az a legjobb, ha egy olyan folyamatábrát képzelünk el, amelyen minden igen válaszból többfelé ágazó lehetőségek vannak, demonstrálva ezzel az esetleges buktatókat megoldásokat. Nem felesleges alaposan átgondolni mindezt, ma pl. kiderült számomra (betöltött 45 évvel), hogy a krém és a kenőcs (mondhatnám: kenyőcs) nem ugyanaz. 

És még csak a vízhólyag első napján vagyunk, bár azt be kell vallanom, hogy az egyiket már eltüntettem a sarkamról, drasztikus, ám annál hatékonyabb módszerrel, éjszakai (józan) hazaérkezéskor ugyanis a sarkamra húztam a kaput, imigyen a vízhólyag eltűnt. A fél sarkammal együtt.

A másik vízhólyagra már igyekszem vigyázni, nem szabadna elhamarkodottan letennem a voksot valamely út mellett,  hiszen oly sokan várják lélegzetvisszafojtva sorsának alakulását, én azonban ilyenkor megijedek, húzom-halasztom a döntést, hogy végül megunván az egészet, váratlanul jelentkező, ám cseppet sem meglepő megoldással egyszerűen véget vessek a kínnak. 

Ön mit lát a képen?

És arról, hogy két tüske is ment  egyugyanazon lábamba, még nem is szóltam.

Úgy elképzeltem, hogy a 45. szülinapomon, mivel 45 kiló nem leszek és 45 -ös lábam sem lesz addigra, és talán 45 gombócot megenni szintén nem tudok, legalább fussak 45  4,5 km-t, mert az milyen jól hangzik, megadom a módját.

Annyit tudok mondani, hogy a fele sem jött össze, én nem tudom, talán a cipő? A szülinapi cipő. Fájt a talpam, a külső talpélem, a sípcsontom, mindeközben a vízhólyag újratermelődött, esetleg új növekedett, szóval, minden rossz volt és naygon el vagyok keseredve.

2, 12 km, de úgy, hoyg nem elég, hoyg háromszor kellett megállnom, de Epölről még haza is gyalogoltam szégyenszemre, növekvő idegességgel és konoksággal, a végén ott tartottam, hogy mindjárt a lovak elé vetem magam a cipőt. Pedig bekötöttem úgy, ahoyg tegnap mondták nekem, tudományosan. Aztán meg lazítgattam, hogy biztosan az a baj, de nem tudom,  nem tudom. Biztosan bennem van a hiba.

És lehet, hogy már soha többet nem is tudok futni? Mindjárt sírok. Vagy már sírok is.

Egyébként meg ez egy szar nap, szépen idepötyögöm a konkrétat. Eleve nem tudtam felkelni reggel, pedig még elég hűvös volt, de ez még csak hagyján, mert (szintén) Ági mondta, hogy tényleg ne fussak mindennap, nem tesz jót az ízületeknek, végezzek keresztedzést.

Gondoltam, hogy lenyomok egy Péntek Enikőt, bemelegítettem*, aztán megnéztem kettő percet a  kritikus has- comb részből, végül a light-kardio mellett döntöttem, hogy végig azt érezzem, ez rosszabbul ment, mint első alkalomra. Mi jöhet még ma?…

Na, hogy a vízhólyagra visszatérjek, ha valaki azt gondolja, hogy már annyira felnőtt, hoyg egyedül öltözik fel, annak ajánlom ezt a videót. Mit is akarok, hát még a cipőm sem tudom rendesen bekötni.

Holnapra futás van betervezve, igazi, rendes, mert elméletileg megyek a DK-s futótársaimmal futni a szigetre. Este 6-ra. Már csak az a kérésem, hogy az eseményről (születésnapján mentő szállította el a hőségben futó nőt) csak a rádió adjon hírt, televízió ne.

A frenetikus teljesítményem utáni napon belenéztem a tükörbe, s mivel a rám visszanéző nő mindezek ellenére még mindig nem volt sovány, elmentem ma is futni. Korán reggel. De nem elég korán reggel.

Én értem, hogy az cél, hogy legyen majd olyan, hoyg nem csata és nem harc a futás, hanem öröm, de én még olyan futóval nem beszéltem, aki mindig happy lenne és soha nem szenvedne. Na jó, Lubics Szilvi, de ő másik bolygóról érkezett. Azt akarom mondani ezzel, hogy lehet, hogy kívülről olybá tűnik, hogy én mindig panaszkodom és fújtatok és nyöszörgök és szenvedek, de azért emlékezzünk arra, hogy többször posztoltam örömfutásról is, mit tegyek, ha több nap, mint kolbász futás, mint öröm.

Meg az is eszembe jutott, hogy ne feledjük a még rajtam lévő + 25 kilót, aki még egyszer ilyet ír (lásd fentebb), azt végigfuttatom egy cementes zsákkal 4 km-en. Minimum 4 -en. Én értem a lényeget, de azt is megmondhatom, hogy egyszerűen nem bírom magam rosszul érezni attól, hogy nekem szokott szenvedés lenni a kocorászásom. Vessetek meg.

Na és a cipőm. Az új cipőm. Bekötni sem tudtam rendesen, hol szoros volt, hol laza,úgy éreztem, hoyg csúszkál benne a lábam, miközben paralel elől nyomta a lábam. Gyanítom, ebből  vízhólyag lesz.

** a  héten elő fogom keresni az első eredményeimet, tegnap elkezdtem, de akkor még endomondo volt, az meg nem bírt bemérni

Na, kérem szépen, lefutottam ezt a Boston Marathon-t. Mind a 4 km-ét.

A beérkezett rengeteg információ még további feldolgozásra vár, de azért igyekszem már mondani valamit, csak  nem lesz összeszedett, mert fel-felbukkannak újabb érzések, így meg elég nehéz, még nekem is.

Az úgy volt, hogy mire odaértem, hogy Esztergom és futás, addigra én már eléggé odavoltam, senki ne szóljon hozzám és hagyjon békén és mégis mit akarok én itt, néztem a sok fiatal, vékony, izmos testet, eh. Az Áginak is megmondtam, hogy soha többet, ezt én soha, de soha. Az Ági egyébként nem olyan ám, amilyennek korábban leírtam, hanem nagyon is aranyos és inspiráló, bár én most már mindig éber leszek vele kapcsolatban, mert valami hipnózist gyakorol az emberen. És még fut is. 

Esztergomban úgy van, hogy lent, a Duna-parton kell futni, maga a rajt azonban fent, a Bazilika mellett van, a fél 10-es köszöntő után együtt felbattyog az egész társaság, de én addigra már olyan ideges voltam, hogy mondtam  férjemnek, az nem létezik, hogy én innen oda lihegés nélkül fel, vagy ha igen, a futásnak lőttek, mert már ettől elfáradok, így aztán mi előre felmentünk, ott vártam be a többieket. Ingi futótárs feljött és megkeresett, elterelte a figyelmem, később pedig jött több DK-s társam is, közrefogtak, így aztán arról, hogy én rajt előtt sírva fakadok és félrelépek, nem nagyon lehetett szó. Indulás előtt nagyon megijedtem és mondtam a férjemnek, hoyg jaj, mindjárt futni kell, ezt nem ragozom, benne van a minden.

Na, a start után 500 méterrel én már a legvégén voltam, nem túlzok, szó szerint, lehagytak az 5 évesek, a 6 évesek, lehagyott a Julcsy férje a gyerekekkel, meg a 60 és a 70 évesek is, pedig én úgy futottam, mint még soha, 7,57 perc /km- rel, na, ez semmire sem volt elég, csak arra, hogy mire leérjek a partra, már lógjon a belem nyelvem. Csak úgy spricceltek a hátam mögül az emberek előre, de nem hagytak ám teljesen magamra, ugyanis két testőrt osztottak mellém, akik bringával követtek, eleinte nézegettem hátra, hoyg ez most komoly, végig jönnek velem??  És jöttek, de  nemcsak, hoyg jöttek, hanem még az is volt, hogy mikor egy-egy fáklyás segítőhöz értünk, mindig megkérdezték a testőreimet, hogy van még valaki? és ők mindig válaszolták, hogy nem, ez már a vége. De ezt nagyon kedvesen tették, nem volt szégyenérzetem, szerintem tanfolyamon megtanították nekik a teljesen lemaradt versenyzők résztvevők helyes kezelését.

Most jó lenne azt írnom, hoyg én azon a 4 km-en végigfutottam fáradtság nélkül, meg sem éreztem, de nem így volt, én meg erről ugyan nem fogok hazudni, nekem elég nehéz volt végigvonszolnom a testemet a pályán, úgy izzadtam, mintha a Szaharát futottam volna át, viszont egyszer sem gondoltam, hogy most ezt feladom, vagy megállok, egyszerűen végigkocogtam abban a reményben, hoyg csak beérek. 

Közben még az is történt, hoyg én még javában a fordító felé baktattam, mikor már szembefutottak velem a versenytársaim gyerekek és a kísérőim közül az egyik azt mondta a másiknak, hogy ez az a  kislány, aki 15 percen belül futja a 4 km-t. Jegyezzük meg, hoyg én ekkor még a 2,3 km felé kocorásztam. de nem volt rossz érzés, ez a legjobb az egészben, hoyg én tényleg végig tudtam, hogy én most magammal harcolok, a többi nem számít. 

A segítők, akik az út szélén álltak és mutatták az utat, ők is nagyon jófejek voltak, képesek voltak pl.már 500 méternél azt kiabálni nekem, hoyg kitartás, már nincsen sok. Amikor meg futottam szemben a többiekkel, mert olyan vagyok, mint a lazac, szemben az árral, biztosan ettől ilyen izmos az én kis testem is, akkor tök sokan kiabáltak oda nekem, hogy hajrá, Rita – azt  nem tudom, honnan ismertek fel sötétben, és egyáltalán, honnan ismertek??, szerintem a sziluettem és a csodálatos mozgáskultúrám sötétben is felismerhető.

Valahol 400 méterrel a vége előtt, amikor már  felmerült bennem a lehetőség, hogy ott maradok a Szaharában és  életem végéig kocogni fogok, egyszer csak az út mellett rám köszönt egy srác, akivel 6-7 évvel ezelőtt angolra jártam és a rajt előtt találkoztunk és elém jött, hoyg támogasson és futott velem, ezen nagyon meghatódtam, bár amikor elkezdett mesélni a közös ismerőseinkről, akkor odasziszegtem neki, hoyg ugye, nem képzeled, hoyg most beszélgetni fogunk?  – ezen utána már nagyon sokat röhögtünk. Egy kicsivel később Ingi futótárs is várt és ő is futott velem, de amikor végre feltűnt a vörös lámpás negyed befutó, akkor elengedtek, hoyg enyém legyen az öröm és ez meg annyira kedves, nem? A befutó meg… hát én nem is tudom, ott valami hangorkán volt, tapsoltak és kiabáltak, az Ági esztergomi csapata belopta magát a szívembe, no. És még a Julcsy is várt a célban, pedig a családja már rég beért, de megvártak…

Az még nagyon vicces volt, hogy én ugyan tréfálkoztam, hogy hahaha, majd nem tudják a nézők, hogy egy gyenge 4km-es vagy egy erős 10 km-es vagyok-e, merthogy egyszerre indultunk, azonban úgy húzott el mellettem két 10-est futó pasi, hogy félre kellett ugranom, nagyjából a sugármeghajtású repülőgép kontra permetezőgép párhuzammal tudnám jellemezni.

És nyertem ám, mert volt nyereménysorsolás, egy félmaratonos hálóinget nyertem, nomen es omen, bár amikor átadták, akkor így közvetítette a szpíker: igen, oké, akkor ezt a nyereményt is átvette a győztes. aaa… nyertes. Ezen megint nagyon vihogtunk, de én akkor már szinte mindenen. Este megnézem, beleférek-e, csak nehogy azt gondoljam, félmaratont futottam.

Szóval:  remek helyzetmeghatározói képességemnek köszönhetően két célt tűztem ki magam elé, ezt sikerült teljesítenem, nem mondom, nem emeltem magasra a lécet, de azért nekem ezért is küzdenem kellett, belső ellenséggel voltak hadakozásaim már a felkészülés során is. Sikerült tökéletesen utolsónak beérnem, sok perccel az előttem lévő után**. Nem zavar, őszintén nem zavar. Kövér vagyok, 13 hete kocorászom, lesz ez még jobb is. Kedvem nem szegte, sőt, arra gondolok, hoyg jövőre mindenképpen elmegyek. Nem  nevetett ki senki (ettől eléggé tartottam), drukkoltak nekem, jó érzés volt. Megerősödtem, hogy jó lesz ez, a szenvedés mellett volt örömem is benne, s az, hogy nem szégyelltem nagyon magam, azt  mutatja, hogy mentálisan sokat segít nekem a futás. És a futó közösség. 

A férjem éjjel 1 előtti utolsó szava az volt, hoyg te futóbajnok. És ezt nagy szeretettel mondta.