Tegnap mégis megérkezett hozzám Péntek Enikő light kiadásban, hosszan szerveztük, de csak ideért. 

Ismerkedtünk egymással, melynek keretén belül én kényelmesen elhelyezkedtem a kanapén és megnéztem, hogyan mozog és hogy bírja a dolgot, hát, elég jól, azt kell mondjam. Ma reggel aztán lenyomtam a light kardio-t, és aki szidni meri, hogy csak lájt, azt a tabatára száműzöm. Minimum három hétre.

Még a végén olyanokat kell majd írnom, hogy jólesett. De az már a vég lesz.

Azt mondja meg nekem valaki, hogy ennél gyorsabban hogyan lehet futni. Még inkább mondja azt, hogy nem lehet ennél gyorsabban.

Tegnap nem írtam, mert nem tudtam kellő eufemizmussal megfogalmazni azt, amit egyébként most sem, mert mégis, hogy írja meg az ember azt, hogy 500 métert sikerült lefutnia, közben azonban kétszer is be kellett futnia az erdőbe. Amikor meg éppen azon az 500-on volt, akkor azt gondolta, hogy mindjárt jobban és jobbra kell megint futnia. Hasmars. Nem ragoznám.

Aztán ez annyira bántott, hoyg délután feltúrtam a dvd-s polcot és találtam egy norbit, duciknak való 3 x 25 perc, három különböző fokozat, a legenyhébbet abszolváltam 92 % sikerrel.  Izzadtam, persze.

Akarnék én Péntek Enikőt, de nem megy, valami átok ül rajtam, megvettem, kifizettem az online letöltést (lájt vörzsön, a normál megvan, lapozzunk), először le sem jött, másodjára meg lejött, de sérült a fájl, a hócipőm tele van. Nyilván nálam van valami gikszer, tök aranyos csaj intézi az egészet, segítőkész, meg minden, de az én gépem nem akar Péntek Enikőt magán, másra nem tudok gondolni. Ez ilyen renitens.

Na és ma. Kiköszörülendő a tegnapi csorbát, elmentem futni. Most az van, hoyg odafelé 1,78km lett (gyúrok a 2-re továbbra is), viszont new PB, 8,03 perc /km , ami szerintem tőlem, az én súlyommal adottságaimmal igen jó, de basszus, majdnem be-le-hal-tam. Nem túlzok. 

500 méternél, mikor a runkeeper bemondta  a távot, felsikoltottam, én nagyjából a duplájának éreztem, és nem esett jól arra gondolnom, hogy nagyjából még háromszor ennyi van. Mindenesetre elvergődtem a célállomásig és amikor a cél előtt 10 méterrel eszembe jutott a Suhanj, hogy majd ott a befutónál biztatnak mások… nagyon kell gyakorolnom a célba érkező mosolyt, mert ezzel a fizimiskával nem futhatok be, egyszerűen nem. Feladat ON.

Aztán meg ültem a padon. Hosszan. 

Szívem szerint szóltam volna a férjemnek, hoyg jöjjön már értem, mert én innen sehova, de egyszerre indultunk otthonról, csak ő éppen valahol a Gerecse  tetejére tartott bringával, így aztán egyedül kellett megoldanom a problémám. Visszafelé 1,91 km lett, de megmondjam, milyen idővel? 10, 28.

Mindeközben kétszer meg is álltam.

No comment.

Viszont a végére belejöttem és élveztem is, jó lassan futottam, igaz, de akkor már nem fájt semmim, míg odafelé a felsőtestem akart kiszakadni (tüdő), visszafelé meg az alsótestem (lábak), mégis a végén azt éreztem, hogy hopp, mi ez a váratlan könnyebbség, talán már  a fény felé haladok az alagútban? Csak eddigre vége lett az etapnak.

Na, mondom a legújabb heti stratégiát: minden másnap futok, ez oké.

Viszont. Az egyik alkalommal (nevezzük A-nak) csak kocorászás van oda is, vissza is, nagyon lassan, de 2 – 2 km. A másik alkalommal (nevezzük B-nek) odafelé futás van, rendes, igazi futás (már amennyire tőlem elvárható, persze), de csak oda és ezt majd szépen növelem, most ez az 1,7 – 1, 8 km rendben, nem nyúzom magam jobban, ha megy több is, oké, de alapból ennyi. Visszafelé ebben a B opcióban is kocorászás van, túlélésre játszom.  

A mai futás végén nem az a kérdés, hogyan ereszkedtem a fürdőkádba (hogyan, hogyan…. sziszegve), hanem az, hogy hogyan másztam ki a kádból. Mit mondjak, nem egy Vénusz kiemelkedése a habokból.

(3,69 km)