Szóval, az úgy van, hogy nekem alacsony a tűrésküszöböm és nagyon könnyű megbotlani  benne, tudom.

Az történt, hogy Tihanyban, a piacon összefutottunk falunkbéliekkel, ez rendben van, oké, kicsi a világ és én sem vagyok már annyira nagy. Kedvesek, aranyosak, meg minden, az egyik (jelen nemlévő) családtag a férjem bringástársa, ez is jó. Meg az is, hogy ez a család sokat bicajozik és együtt, én mindent elfogadok, de azt, hogy engem azért csesztessenek, mert nem bringázok,  na, azt nem. Hogy milyen a családdal együtt, azt is elhiszem. 

Hozzáteszem, éppen túl voltam a 4,5 km-es personal best-emen, a hajam a zuhanytól még vizes volt, éppen csak nem lihegtem.

Mindez azért fontos, mert sokszor érkezik olyan komment, hogy kedvet csinálsz a futáshoz, de én futni neeeem... és én mindig azt mondom (mert így is gondolom), hoyg nem a futás a lényeg, hanem a mozgás. Én futok, mert ez kihívás számomra, de nem szoktam senkit  macerálni, hogy de neked futnod kellene, nem bicajozni, nem gyalogolni, nem akármi. Mindenki csinálja azt, ami neki jólesik neki, vagy azt, ami nem esik jól (még), de ki akarja próbálni, vagy azt, amit még sosem, vagy éppen hogy mindig is, szóval, nem leszek futás-sznob. Mozogjatok, mert az jó, ennyi.

Sajnos, nagyon udvarias voltam és nem válaszoltam, pedig éppen eggyel többször hangzott el a csodálkozó kérdés, mint kellett volna (konkrétan: kétszer): hogy te nem bicajozol Zoltánnal? de miért nem? 

Megmondom.

Mert nem szeretek a férjemmel lenni. Nem szeretem a közös kihívásokat. Nem akarok vele együtt szembeszegülni a széllel. Nem akarom érezni az együttlét örömét. Nem tetszik, hogy még itt is együtt. Nem szeretem, hogy együtt izzadunk, együtt állunk meg, együtt térünk be egy pofa sörre és nem szeretem azt sem, ha együtt fekszünk le a szénakazalba. És biztos azt sem szeretem, hogy együtt nézzük ki a távot. Meg este együtt térünk haza. Meg egyáltalán.

És mindehhez még az is van, hogy én csak az iróniát szeretem. Azt viszont nagyon.

Na, igazából az van, hoyg nem szeretek bicajozni. Nagyon nem. A férjem meg nem szeret futni. Nagyon nem. Mi csak egymást szeretjük. Pont.

A városi levegő lehet, hogy szabaddá tesz*, a tihanyi viszont nagyon erőssé.

Hát kérem szépen, 3 km egy etapban, nagyon lassan, nagyon izzadósan, nagyon szenvedősen, de nagyon boldogan. Mármint utána nagyon boldogan. Reggel fél 8-kor így kell boldognak lenni.

Jó kis fülledt erotika éjjel, amitől aludni sem lehet, így azért nem nehéz fél 7-kor felkelni, akkor meg már ugyebár. Most nem Tihany, hanem Füred felé felé indultam el, és megmondom őszintén, amikor egy időn után visszafordultam, nagyon vártam, hogy bemondja a runkeeper legalább azt a nyamvadt 2,5 km-t (az is PB lett volna), aztán meg mikor bemondta, azt gondoltam, hoyg ej, hát csak kibírok még 500 métert Hát éppen ki, de a belem lógott, az utolsó 200 méternél már néztem a telefont, hogy mennyi még. Abban a pillanatban, hogy kiírta a 3km-t, megálltam. Enyhén gáz, de akkor sem veszi el tőlem senki ezt már.

Úgy megizzadtam, hogy ezzel is sikerült rekordot döntenem, de azért még egyben lenyomtam azt a 102 lépcsőfokot, ekkor már nagyon látványosan dőlt rólam a lé, de ezért is jó korán menni, nem látta senki. Hogy a kerítések előtt a bentlévők mit éreztek a szaglószervükkel, az már más téma. Csak a látványt és a szagot ne kössék össze.

A mai futásból maradjon meg az, hogy a kezdeti hármas fokozat tetszési index négyesbe csapott át (mit ne mondjak: négyes fölébe), meg az, hogy futottam 4,5 km-t két etapban, meg hogy éppen kifogtak egy halat, amikor a kikötőbe értem, meg hogy két futó is rám köszönt és inkább ne az, hogy két fiatal srác többször is elfutott mellettem, már hatalmas izzadtságfolt terjengett a hátukon és a sokadik lekörözésük** közben meghallottam, hogy azon tanakodnak, merre fussanak tovább, mire így vágták el a gordiuszi csomót: egyszer már úgyis meg kell állnunk.

Úgy rémlik, ezután soká  meredtem magam elé.

 Tehát 4,5 km, azért ez valami, ugye? Két etapban hoztam össze, egyszerre lement 2250 méter, elfutottam a kikötőig, megnéztem, mit fogtak a horgászok (halat), aztán visszaindultam, ez nehéz nekem, mert az,hogy elfutok a célállomásig, az jó,oké, de utána mindig arra gondolok, hogy most akkor vissza is és nagyon nehéz az elrugaszkodás.

Egyébként még az is semmi, a lényeg abban van, hogy mindezek után fel kell mennem a hegyre, csak mutatom, hogy a korábban fényképekkel  alátámasztott bejegyzés nem nyafogás ám, 25 %-os az emelkedő. 25. És megelőzi a lépcsősor, mely 102 darab lépcsőt jelent, hasonlóképpen 25 %-os emelkedővel. Beillene keresztedzésnek is. Tegnap a lubickolás után nem is bírtam egyben letudni a lépcsőket, na de ma. Futás után ilyen fitt vagyok, na.

Gondoltam, hogy megmérem, mégis hány méter lentről a házunkig, bekapcsoltam a runkeeper walking státuszát, ez azonban képes volt pont akkor bemondani a számokat, amikor a gallyakat összeszedő pasik előtt haladtam el, tehát nem elég a megaláztatás, hogy rohadtul fújtattam, meg hogy a 60 fokban szétálló füleim szabadon látszódtak a felkötött hajamnak köszönhetően, meg hogy a futónacimban élesen kirajzolódó combom, fenekem szemmagasságban haladt el előttük***, de még a csodálatos 2 km / órás sebességemet is jó hallhatták.

Én ma pihenőnapot tartok, ezért végre összegzem, hogy mit csináltam / csinálok rosszul. Mert remélem, nem gondoljátok,  hogy jól csinálom.

Az első másfél hónapban úgy futottam, hogy előredőltem, nem tudom, miért, talán a stabilitásért,  hogy ellensúlyozzam a fenekem és fel ne dőljek, másra nem tudok gondolni. A fejem lógott lefelé, s hogy nem buktam orra, azt mutatja, hogy nem a fejemben van a súlypont.

Egyszerűen képtelen voltam a tekintetem felemelni, én akartam, tényleg, de nem ment. Mereven bámultam a 75- 200 méteren magam elé, minden göröngyöt névről ismertem már, tehát azt, hogy eyes are focused straight ahead, azt hagyjuk

Hagyhatjuk azt is, hogy hogyan érkezem a földre, a talpam melyik részével, én azt hiszem, telitalppal, de mindig az van, hogy amikor futok, annyira el vagyok foglalva a futással, hoyg nem analizálom a technikám, amikor meg nem futok, nem emlékszem vissza. Ha nem telitalpra érkezem, akkor sarokra, mindenesetre az biztos, hogy nem így. Lábpárnára, ugyan már.

A karom. A karomra nagyon oda akartam figyelni,  hogy ritmikusan mozogjon a testem mellett, mert értem én, hogy azzal segítem a futást (minden segítség elkél), és hogy a bal láb – jobb kar szimbiózisban legyen, Katherine Schwitzer ezt írja: “hagyjuk, hogy mindkét karunk szabadon lengjen előre – hátra, egymással párhuzamosan. Futás közben a lábak is lendüljenek előre a karlengések ritmusában” Hát ja. Mondjuk ő azt is mondja, hogy semmiképpen ne mozogjunk lesütött szemmel.

Erről, tehát a karmozgásról nagyon jót írt nekem G.T., az engedélyével bemásolom, csak hoyg lássátok, megoldható ez is, csak ki kell találnunk a hogyan-t.

“Az október óta összefutkosott akármennyi kilométer sok dologra megtanított. Érzelmileg és fizikailag is – a kettő között most a futástechnikai pontokkal foglalkozom, mert megfigyeltem valamit.
Futás közben az elvárt lazaság helyett úgy tartom az alkarom, mint egy t-rex a karját. Lóbálom hozzá mindkét kézfejemet, de ahoyg ezt megvitattuk az Ultrabalatonon, praktikusan nekem való a versenydizájnos (kék hullámok) körömlakkozás, mert legalább látják szemből. Nem tudom, jó-e egy futóversenyen, ha valaki szemből annyira közel jön, hogy látja a körmömet, de hadd ne fejtsem ki.

Tehát lóbálom a kézfejemet, miközben az alkaromat a mellkasomhoz szorítom. Nagyon remélem, hogy csak a testtartásom emlékeztet dinoszauruszra, no meg a húsevő ősvadéhoz hasonló ruganyosságom, nem pedig a méreteim.

Egyesek szerint ez a tartás cuki. Minden józan paraszti logika szerint viszont iszonyú energiamennyiséget emészt fel, tehát javításra szorul, ezért aztán kipróbáltam valamit, ami lehetetlenné teszi ezt a legyezést.
A hónom alá szorítom a vizespalackot. A magammal cipelt frissítést ugyan nem indokolja a 2,5 km, de így legalább az egyik kezemmel nem verdesek.
Meg kell mondjam, hogy valóban hatékonyabb vagyok az idétlen kapálózás elhagyásával, ráadásul az iPod zsinórját sem tépem ki a fülemből.

Egészen hihetetlen, hoyg egy ilyen apró többletmozgás milyen  fontos: energiát von el minden felesleges mozdulat. Épp úgy, mint minden felesleges kitérő, nyakadba vett, csinált probléma, szükségtelen aggodalom.
Jó, ha tudod, mi elől futsz, főleg, ha az a dolog már feleslegessé vált az életedben.”

Mindehhez még hozzáteszem azt, amit Györgyi mondott nekem, mikor még a kezdet kezdetén tanácsot kértem tőle, hogyan fussak, hogyan érkezzem a földre (ez volt a legnagyobb problémám, aha): csak fuss. Mindenki fog tanácsot adni, hogy így, meg úgy, szerintem meg fuss és ki fog alakulni.

Így aztán most úgy vagyok vele, hogy bár már kevesebbet lógatom a fejem és  a felsőtestem is megpróbálom függőlegesbe hozni, a szemem is gyakrabban kutatja a horizontot, de még a talpraérkezést is kordában igyekszem tartani, a legfontosabbnak mégis azt tartom, hogy futok.

No, kérem szépen. Arcoskodtam, hoyg megvolt Tihanyban a 2 km egyben, de mint tudjuk,   igazából 1,92 körül volt, viszont ma! Höhöhö. 2 km oda, 2 km vissza. És még 60 méter is.

Ma B nap volt, lassú, nyugodt kocorászás, semmi izgalom, a világbéke körbefont. Egyszerűen elkocorásztam a szomszéd faluig, s bár a runkeeer bepróbálkozott időnként döbbenetes tempók bemondásával, de mindig figyelmeztettem magam, hoyg nem számít, nem számít, te csak fuss haladj. A pulzusom végig 150 körül volt, nagyon tudatos vagyok már, azt kell mondjam.

Nemhogy a rettenetes zihálásom maradt el, de a víz sem ömlött rólam, csak olyan úrinősen voltam izzadt, ami meg hát mi, semmi. Kizárólag az emelkedő állított meg, azt nem bírom, biztosan azért, mert az Alföldön születtem, ott vagyok hon.

Gondoltam is rá, hoyg ez most megint jó, és milyen jó, hogy jó, és lehetne gyakrabban is jó, esküszöm, elbírnék vele, nem kényelmesednék el és nem szállna el az agyam, csak a jó érzés, mert oké, hogy nem úgy van, hogy 100-ból, ha egyszer jó, az már nagyon jó*, de nagyjából 10 / 1 a felmutatható arány.

Na most ezt a szerkezetet** korábban nem láttam a falu szélén, a harmadik itteni futásomnál került ki a tábla elé (s maradt ott azóta is), s mivel én ezen az oldalon futok, szerintem nekem tették ki, tekinthetjük színtiszta jóindulatnak is, ha elfáradnék, megpihenhetek. Közel és messze egy ember sincs, szerintem néznek engem az ablak mögött. És szánnak. Pedig annyira ügyelek a  mozgásomra, hogy fáradtságnak nyoma se legyen az arcomon, mindig csak a derű, meg a békesség és az öröm.

Meg még az is van, hogy van nagy csalódásom, pontosan tudom, kit irritálok a DK-ban, tudok olvasni a sorok mögött, álszentek kíméljenek, jó az érzékelőrendszerem.  Minél régebb óta ismered, annál nagyobb a csalódás. Ez van.

Nem baj, én meg csak futok. Meséljek a futótechnikámról?  Mint az állatorvosi ló esete.

Next time.

* Sziámi

** nem tudom a nevét