Nincsenek jó napjaim és akkor még szépen fogalmaztam, mentális nehézségekkel küzdök, de majd a futás, gondoltam, helyretesz. Ja, persze.

Iszonyat rosszul aludtam, 3/4 6- tól 1/2 7-ig tartott, mire a cipőfelhúzásig eljutottam, közben folyamatosan ment a belső mantra, hogy de nem baj, majd cserében hogy feltölt energiával a futás és hogy milyen nagyon jó lesz és hogy milyen remekül kiszellőztetem a fejemé és hogy pusztulna el, aki ezt kitalálta.

Nem részletezem, hogy hogy indultam, hogy mentem, a lényeg, hoyg 4 km-t szenvedtem össze (szó szerint), kétszer álltam meg közben, elsőre olyannyira, hogy minden mindegy alapon még a patakhoz is lementem fényképezni, végül továbbmentem, de még egyszer meg kellett állnom. Ha egészen őszinte akarok lenni, fejben nem voltam rendben. Még inkább lélekben. Persze, volt ez az igazán rossz éjszaka, volt fülledt meleg, de azért ettől még lehetett volna kocogni, nem?  Hogy felvillantsam, mennyire szar volt, elmondom, hogy mikor ránéztem a telefonomra (és elég gyakran ránéztem, el lehet hinni), hogy mennyi van még a 4 km-ig, felsikítottam, hogy ba…a meg, még 1,5 km??  Vesd össze a korábbi poszttal, hogy azt már akárhogy is.

Olyan nagy volt a hangom, hogy én már 5 km-t egyben úgy lenyomok, megérdemlem, nagy volt a  fizimiskám, nem tűrhette az univerzum, egyetlen közepes erősségű, ám jól irányzott ütéssel sikerült partvonalra küldenie.

Úgy van, hogy szombaton lesz a Esztergomban a Teliholdfutam. Este 10-kor. És mindösszesen 4 km. És annyira kedvesen invitálnak, hogy nem baj, ha csak kocogok, nem baj, ha belesétálok, semmi sem baj, sőt, Gigi azt mondja, lekcoogja velem, az sem gond, mert ez családias esemény – és én meg szívem szerint elmennék, nem versenyezni, dehogyis, szimplán részt venni, talán azért, hogy érezhessem, igenis jut homokszemnyi rész nekem is a futós társadalomban, de közben meg iszonyú kínokat is okoz nekem, hogy nem vagyok odavaló. Megnéztem a tavalyi képeket, ne tudjátok meg, mindenki száguld, látszódik a képeken a tempó. Sírok. Nem merek elmenni.

Meg lehet kérdezni, hogy minek ez nekem, én is kérdezem éppen eleget magamtól. Egyrészt ez a 13.hetem, nehogy már versenyezni akarjak és nem is, legfeljebb magammal, szép, nagy, testes ellenségképem van. Nem a versenyért tehát, azt majd talán jövőre, ha sikerül megszabadulnom a sülyfeleslegtől és már csak arról fogok itt sopánkodni, hogy 6,60-nal vagy 6,65-tel futom a kilométereket. Muhaha.

Tehát nem ezért, akkor miért is? Két része is van. 

Egy, hogy összetartozás. Ha bélyeget gyűjtenék, a bélyeggyűjtőkhöz szeretnék csatlakozni, ha kosarat fonnék, a kosárfonókhoz, ha a japán tengeri algákból készített speciális ételek mestere szeretnék lenni, nyilván megtalálnám azt a közösséget, ahol apró porszemként is otthon érezném magam és tudnék órákat beszélni a témáról. Mivel azonban én futok futni szeretnék, szerintem jogos és érthető a vágyam, hogy olyan emberekkel legyek, akik szintén, akik inspirálnak és motiválnak és rohadt jók. Mit tegyek, szeretném nézni, ahogy mások futnak. Ha én már nem, ugye.

Kettő, hogy most komolyan, hol a határ? Egyszerűen nem jövök rá, hogy hol lehet meghúzni azt a vonalat, ahol még jól érzem  magam, mégis fejlődöm. Arra gondolok, hogy most futkorászom ezen az 5 km-en, bár ma éppen rohadtul nem, de tegyük fel, hogy lejjebb adok a nemlétező hübriszemből és könyörületet kapok cserébe, tehát futok ezen a távon szépen egymagamban, ügyelek a folyamatos jóérzésemre, de ez jó? Tehát, hoyg ennek így kell lennie? Nem kell meghalni  néha? Én speciel majdnem minden alkalommal meghalok egy kicsit, inkább igen, mint nem, de nem úgy fejlődik az ember, hogy mindig túllép kicsit önmagán?

Egészen konkrétan arra gondolok, hogy magamtól biztosan nem próbálnék  meg  2 km-t erőm szakadtából futni, ha nem jönne a Suhanj és nem aggasztana a dolog, tehát, hogy lehet, hogy én magamtól simán eltötymörögnék még igen hosszan a megszokott kis tempómban és a megszokott kis távomon, de azzal, hogy van egy külső motiváció (belső égető kényszer?), megpróbálom a lehetetlent és lehet, hogy 8 perc körüli időt futok, bár nyilván ígérni én aztán semmit ebben a témakörben, tehát, hogy lehet, hoyg nekem igenis kell egy kis noszogatás, hogy kilépjek a komfortzónámból? Például egy ilyen családias verseny?

A gondolatmenet folytatása úgy történne, hogy és ez még csak a fizikai sík, mert itt ez a nem túl szerencsés mentális vonalam, amit még nehezebben lépek át, mint az elképzelt fizikai határaimat, magyarul, mi a jó nekem, ha elmegyek erre a futásra és átlépem az árnyékom és legyőzöm magam és kilépek a zónámból és megpróbálok valamit tenni magamért, vagy ha maradok a fenekemen, s itthon gyűjtöm az erőt az egyébként igen közeli Suhanj-ra. Értem ezt a fizikai / metafizikai vonulatra egyaránt.

A mai katasztrófafutással kapcsolatban a következő kommentek nem jöhetnek: de legalább elmentél, nagyobb hős vagy, mint aki otthon ül, emlékezz, hol kezdted, bárcsak én már itt tartanék, mindenkinek vagy ilyen – szóval, én így ösztönzöm, hogy átlépjétek a komfortzónátokat. 🙂

Mindehhez még hozzátenném, hogy a nyamvadt mérleg ma reggel képes  volt azt mutatni, hogy 20 dekát híztam nőttem.

* wiki

A történet ott kezdődik, hogy 75 métert is iszonyú kínszenvedéssel tudtam lefutni. Akartam én, hogyne akartam volna a másoknak is bevált (és tényleg nagyon jó) edzéstervet követni, főleg, hogy azt ígérte, 12 hét alatt eljutok oda, hogy 5 km-t egyben. De nem ment. Akkor gondoltam, hogy jól van, értem én, nem baj, kövér vagyok, megérdemlem, majd kiszenvedem én máshogyan a fejlődést és éles logikámmal arra jutottam, hogy majd nem az időt, hanem a távot növelem. Ezt úgy kell érteni, hogy a két hét alatt eljutottam oda, hogy 75 méterről 100 méterre nőtt a táv. Innentől kezdve szédületes fejlődésen mentem keresztül, volt, amikor már 150 méterrel is növelni tudtam a távot és nem felejtkeztem el a táv centik méréséről sem.

Nem írom le az egészet, a blog legeleje erről szól, minden futás dokumentálva van, szilveszterkor ez lesz a program, ezt fogjuk olvasgatni. A Kabaré.

A lényeg az, hogy én soha nem gondoltam, hogy 12 hét alatt, a saját magam útját járva is eljutok az egyben lefutott 5 km-ig. Fel sem merült bennem, ma döbbentem rá, hogy éppen és pont. Egyébként meg annyi történt, hogy ugye abban maradtam magammal (segítőim is ezt tanácsolják), hogy maradjon most egy darabig a táv (nem mintha tudnék többet, de az jó, hogy nem is kell ezen feszengenem) és szépen csak futkorásszak boldogan és állítólag észre sem fogom venni, hoyg javulgat az időm. Mert azt azért valljuk be, hogy ez a 9,58 perc /km nem egy Gebrselassie -féle eredmény.

A másik ötlet az, hogy úgy maradjon az 5 km, hogy törekedjek az egyben lefutásra, én ezt úgy mondom, hogy nyújtsam a távokat, tehát ha eddig mondjuk 2,5 km – pihenő – 2,5 km volt, akkor legyen 3,0 km- pihenő- 2 km, majd 3,5 km – pihenő – 1,5 km. Ma pontosan ez történt, hogy mivel már kétszer is sikerült 3 km-t egyben futnom, gondoltam, hogy most aztán jól megnyújtom, lesz 3, 5 km az első etap, főleg, mert egy patak is fut az út mellett és le akartam fényképezni, szóval, hogy majd ott állok meg pihenni.

Aztán odaértem, bemondta a runkeeper, hogy 3,57 km és arra gondoltam, hogy ez már csak 1,5 km, nem lehet, hoyg meg tudnám csinálni egyben?  Nem is tudom, hogy ez honnan tudott felmerülni bennem, bennem, akinek 12 héttel ezelőtt az volt a legnagyobb mozgása, hogy kivittem a kukát az utcára. És megcsináltam, még csak nem is iszonyú nehezen (ezzel a tempóval, még szép, hahaha), vittem a kis testem előre és közben meg hihetetlen boldog voltam. Ez van, ilyeneket írok, hozzá kell szokni.

 

 

Nekem ez mérföldkő. Soha nem gondoltam volna. Soha, soha. És amit már nagyon sokszor elmondtam, a futás* számomra nem csupán futás. A feladat sem a futással kezdődik, hanem korábban, hiszen nekem kell 3/4 6-kor felkelnem, hogy munka előtt még futhassak, nekem kell kilépnem az ajtón a melegbe, nekem kell bemelegítenem, nekem kell megrándítani a vállam, ha szembejönnek és végigmérnek. És nekem kell tennem egyik lábam a másik után, nekem kell megküzdenem a légszomjjal, vagy azzal, hogy mennyire fáj a lábam, hogy begörcsöl, hogy ólomsúlyúvá válik, vagy egyáltalán, hogy mennyire szenvedek, mennyire unom, mennyire elegem van. És nekem kell ezekkel megbirkóznom és csinálnom tovább. Viszont az enyém az is, amikor az erdő mellett elönt az endorfin és nem kizárólag azért, mert bemond a runkeeper valami eredményt, hanem magáért az érzésért, hoyg futok. Hogy tudok futni. Hogy én,  a lusta, élveteg nő, aki legszívesebben napágyban heverészne és olvasgatna, tudok futni. Én nem tudom, mi ez, de jó nagyon.**

És hogy ne forduljak giccstengerbe, idebiggyesztettem a végére, hogy holnap reggel ugyanolyan nehéz lesz felkelnem, ugyanolyan mereven ébredek és ugyanúgy arra fogok első pillanatban gondolni, hogy a frászt kelek én fel, majd felkelés után ugyanúgy arra fogok gondolni, hogy nem vagyok normális. 

És ugyanúgy el fogok menni futni.

 Ildikó kérdezte a múltkor a FB-on, hogy változtattam-e a táplálkozáson és megígértem, hogy írok erről is. Változtattam. Elég sokat. Nem akarnék senkit elkeseríteni, de a fogyás 70 % -a táplálkozáson és 30 %-a mozgáson múlik. Magyarul fenemód meg kell reformálni az étkezést. Ez nekem elég nehéz, legalább mint a mozgás, bár mostanában már jobban megy, de pl. az előbb meg kellett egyek két evőkanál eperlekvárt. Terven felül.

Én (sajnos) a szénhidrátot szeretem. A tésztákat, a pizzákat, a fagyit, a süteményt, a péksüteményt, a pogácsákat, a jó sűrű kenyeret, a kifliket!, s ugyan a csokoládé ma már nem hoz lázba, a héjában sült krumpliért rajongok. Például. És a lekvárokért.

Változtatni, változtatni, könnyű azt mondani! Én napközben elég jól elvagyok, nem vagyok éhes, eszem is keveset, na de délután…. délután minden ízlelőbimbóm turbófokozatra kapcsol és eszeveszett őrjöngésbe kezd, hogy most azonnal vessek nekik oda valami prédát. Egészen konkrétan nem éhes vagyok ilyenkor, hanem azt szoktam érezni, hogy úgy ennék valamit. És ez a legrosszabb fajta szirén.

Na, szóval, az van, hogy sokkal kevesebbet eszem. Ideális esetben naponta ötször kellene enni, ez nekem vagy megy, vagy nem. Törekszem arra, hogy a normál mennyiségnél jóval kevesebb szénhidrátot fogyasszak, így pirítóst eszem ugyan reggelire, de napközben direktben CH-ot már nemigen. Nyilván vannak kivételek és nyilván úgy is találkozik az ember vele, hogy nem gondolja (rejtett kalória), de a törekvésem az, hogy sokkal kevesebb kell belőle. Kiiktatni nemcsak, hoyg nem lehet, hanem tilos is, ez a jó hírem.

Borzalmasan utálom, amikor azt olvasom, hoyg csirkemell salátával, ehhez a szöveghez általában adnak egy fényképet, amelyen egy halom zöldsaláta mellé biggyesztenek egy szeletke grillezett csirkemellet, ezzel engem ki lehet üldözni a világból, kívánom, hogy aki még egyszer ilyet közzétesz, az egy évig éljen ezen a koszton. Merthogy unalmas. Nekem nagyon. Arról nem is szólva, hogy egy óra múlva olyan éhes – s ennek következtében olyan ideges (pedig szeretem a madársalátát, a rukkolát, a jégsalátát, mindent szeretek)- vagyok, hogy feltépem a hűtőt és mindent felfalok.

Tényleg több húst eszem, mint tenném normál esetben, de nem kizárólag csirkét. Nem vetem meg a tarjából készült flekkent, zsírosabb, zsírosabb, oké, de finomabb is. Paradicsomsalátával. Vagy a csevapcsicsát. Marhahúsból. Szeretem én a  csirkét, ezerféleképpen tudom elkészíteni (ezek közül is thai vonulat a number one), nincs ezzel baj, de ha már a szénhidrátomról mégiscsak le kell mondjak* és aszkéta meg talán mégsem kívánok lenni, akkor ez így rendjén van.

Köretet viszont nem eszem. Rizs, krumpli, tészta…. olyannyira semmi, hogy szinte soha, köretként egyáltalán nem, de pl. tegnap kolbászos paprikás krumplit kívánt a nép, abból ettem egy gyerekadagnyit és kész. Ez azért kell, mert így nem érzem, hogy tiltólistán van valami, legfeljebb nem akkor, nem mással együtt és legfőképp nem annyit eszem belőle, mint korábban.

Hasonlóképpen vagyok az édességgel is (ez a végzetem…), napközben nem eszem, este meg már nem szabad, de amikor sütök, akkor megjutalmazom magam egy szelettel, vagy ha nagyon jó fagyizó környékén járok, akkor nem hagyok egy gombóc fagyit, bár most azért elmondanám, hogy Füreden egyszer sem ettem a Bergmann fagyijából, ami nyilván kompenzáció, mert az Arácsi Cuki tökmagos pogácsájából viszont lefelé is, felfelé is. De legalább fagyit nem.

Ha édesség, akkor nyírfacukor, nagyon drága, igen, mivel azonban nem napi szinten kerül az asztalra, kibírható. Nekem nagyon hatásos, mert én olyan hasmenést kaptam tőle, hogy az output a duplája volt az input-nak, már-már fogyasztószernek is beillik. A férjem viszont jól bírta, nyilván egyéni érzékenység van mögötte, de jó lesz vele vigyázni. Állítólag 3-4 nap után megszokja a szervezet, mivel azonban én nem eszem folyamatosan, nem tud hozzászokni. Célszerű a vele készült édességek otthoni fogyasztása…

Mi is van még?  Most jó, mert sok a tényleges zöldség, de ez is hülyeség, mert télen azért ott a rengeteg mirelit és valljuk már be, hogy nem ember ellen való vétek a fagyasztott zöldség, szóval, párolva, főzeléknek tojással, virslivel, hússal, magában. Szerintem a mennyiségen múlik minden.

Még lehetne magam képezni a témában, például nagyon érdekelnek a szénhidrátok (nahát), hogy akkor gyorsan, meg lassan lebomlóak, meg glikémiás index és társai, szerintem ezek nagyon hasznos dolgok, egyszer majd elolvasom és félelmetes tudásra teszek szert.

Egy nagyon lényeges dolog van: nem szabad csak  a kilókra koncentrálni. A mérleg kell, de a centi a jó barátunk. Ha az ember elkezd mozogni, akkor a teste változni fog, ugyanis 1kg izom súlyban ugyanúgy 1 kg, mint 1 kiló zsír / háj **, viszont kisebb a térfogata, tehát kisebb helyet foglal el, vagyis, lehet, hogy a mérleg semmi változást nem mutat, de a ruháinkat könnyebben vesszük fel és ez azért milyen jó már.

Más nagyon nem jut eszembe, biztosan lehetne még írni erről többet, nem bánom, ha kérdeztek, de ha javasoltok, azt sem!

* nem mondtam volna? lemondás, az van.

**ne szépítsünk

Ugye, nem hiszi senki, hogy  a verejtékmirigyek csak a hónaljban vannak? A lótúrót. Mindenhol. Ez a mai nap tanulsága.

Én ma úgy ódzkodtam a futástól, mint szűzlány a nászéjszakától, akartam is, meg kíváncsi is voltam, miközben simán kihagytam volna. Csak azt nem tudtam elképzelni, hogy ez jó is lehet.

Pedig 5 km-t futottam. Ötöt. Gombócból is sok. És ez még semmi, mert ez csak a mennyiség, miközben a hangsúly a tempón minőségen van.

Meg tudom magyarázni. Az úgy volt, hogy most B nap van, esetleg A, vagyis odafelé nagyon kellett futnom, visszafelé már bármi jó lett  volna, lépésben, hason csúszva, bárhogy. Odafelé én úgy futottam, ahogy bírtam és ez rohadtul megterhelő, én azért kérném a Suhanj szervezőit, hogy biztosítsanak fülest minden résztvevőnek, mert ezt a dart-veder-s lihegést nem akarnám, hogy mindenki hallja. Nagyon csúnyán és (sajnos) hangosan zihálok. Nem lihegek, zihálok. És kivagyok, totál kivagyok.

1,96 km lett, de én ezt betudom 2 -nek, ne tököljünk apróságokon már na.

A pihenő alatt történt meg, hogy ránéztem a pólómra és vizes foltokat láttam és bevillant Tihany, hogy ezt látva ott mindig megnyugszom, hogy ja, hát a csap összespriccelt, na, most ezen továbbléptem és bevillant, hoyg ja, ez nem csapból van, basszus,  hanem belőlem. A sok zihálás, hát mondom. 

És akkor a visszaút, hát ilyet, nem találok szavakat. Hihetetlen jó volt. Még 1 km-ig olyan jajlegyenmárvége érzésem volt, de utána, kapaszkodjatok, nem éreztem semmit. Mármint semmi olyat, hogy unom, utálom, fáj a lábam, fáj a valamim, nem kapok levegőt, semmi, én csak kocorásztam végtelen békességben, s hogy legyen teljes a giccs-körkép, elmondom, hogy madárcsivitelés, lombos erdő mindkét oldalról, patakcsobogás is volt. Bár a múltkor egy kisróka és egy kismókus is volt, most azonban nem, de mindent azért nem lehet.

A lényeg, hogy visszafutottam ezt a 2 km-t, lassan, nyugodtan, és azt éreztem, hoyg még mennék, nem állnék meg, ha nem muszáj, így aztán visszafordultam az úton és még bő 1 km-t lenyomtam és azt hiszem, csak azért álltam meg, mert haza kellett mennem már. Ezt adjátok össze. Azt azért nem bánnám, ha a jó érzés nem a harmadik kilométertől jönne, hanem úgy a harmadik métertől, de azt mondták ma a DK-s társaim, hogy ez az előjáték. Ez így jó, bár ha azt nézem, hogy a maradék 2 km meg a tiszta játékidő, akkor mégiscsak várom, hogy a harmadik métertől játsszunk.

after