Én úgy vagyok a fogyással,  mint hazánk az euróval, hogy  mindig 5 évre vagyunk a bevezetésétől. Én meg mindig 25 kilóra a kívánt súlytól.

Ideje lenne rádöbbennem, hogy ha hosszút és lassan szeretnék futni, akkor ne fél 7-kor induljak el,  mert a lassú nálam nagyon lassú, a hosszú meg (nekem) elég hosszú, a természet meg nem tököl, az erdőben 8-kor villanyoltás van. Nem egy meghatódós típus, na.
(10,4 km)

Az van egyébként, hogy voltam szakértőnél és állatira kiokosodtam bizonyos témákat illetően, úgyismint táplálkozás és egészség és meg lettem dicsérve, hogy mennyi mindent tudok, szerintem már csak szintetizálnom kellene ezt a sok mindent. Még inkább átültetnem a gyakorlatba, ugye.

Egyszer megkérdezte tőlem EmBé, hogy izzadok-e futás közben és nem akartam azt mondani, hogy már a(z) hatodik ötödik métertől, így csak azt mondtam, hogy rendesen. Kiderült, hogy a citromos víz nem Urban Legend ám, hanem barátunk, és barátunk a kakaó, a kókusz, a köles, a hajdina, a repceméz, és a szénhidrát is ám. Nagyon konkrét, nagyon teljes étrendben nem egyeztünk meg, átgondolva azt hiszem, hogy nekem erre lenne szükségem, én jó katona vagyok, csak valaki mondja meg a napi parancsot.

Most éppen elfáradtam a fogyásban, vagyis abban, hogy nem úgy fogyok, ahoyg szeretném, de még úgy sem, ahogy ildomos, és én már lassan ott tartok, hogy kihajítom ezt az ősellenséget*, mert már azt is hiába vetem be, hogy a ház különböző pontjain különböző súlyokat mér, én meg átlagot vonok. és ezt eléggé meguntam. Hogy azért nem felesleges mindez, azt az mutatja, hogy a most vásárolt gatyám, ami eggyel kisebb számú, mint tavaly, az az öv ellenére is csúszkál rajtam. Ez az a nadrág egyébként, amelynél megvásárláskor is nyilvánvaló volt, hogy vagy 15 centit fel kell belőle varrnom, mert úgy képzeli a konfekcióipar, hogy akinek ilyen széles a csípője, annak ilyen hosszú a lába, noch dazu a dereka nekem bő, mert ilyen széles csípőhöz vastagabb derék dukál. Hát nem.

Opcióként felmerült bennem, hogy mostantól kizárólag futás után élek az ellenség erejével, mert annak, hogy már az ötödik méter után dől a víz rólam, még a mérleg sem tud ellenállni,  fogvicsorgatva, de olyan szép számokat ír ki. Monspart Sarolta mesélte a múltkor, hogy a félmaraton után, miközben 5 km-enként frissített (döntötte a vizet magába), hogy 7 kilóval mért kevesebbet a mérleg. Szerintem elkaptam a lényeget.

Alkatilag én a willendorfi Vénuszhoz hasonlítok, régóta tudom, ma már csak az vigasztal, hoyg ez is Vénusz, csak másképp.

* mérleg

A szombat esti csongrádi futásról meg azt tudom mondani, hogy minden feleslegben megevett dekagrammot (apósom igen jól főz) háromszorosan éreztem magamon, nem mondom, hogy teli hassal mentem futni, de majdnem. A majdnem pótlása menetközben történt.

Olyan is lett, 6 km, hagyjuk. A legszebb és egyben legizgalmasabb mozzanat az volt, amikor 5 km-nél lekanyarodtam a gátról, mert speciális frissítőpontom volt a B. utca 2-ben, ugyanis Praliné Zsuzsival  előzőleg hosszan egyeztettünk, ami úgy történt, hogy azt mondta, vár engem jégkrémmel, én meg azt mondtam, hoyg oké. Sültbanános-karamellizált fehércsokis jégkrémmel várt, de volt ott még ugyanilyen fehércsokis, kakaótörettel gazdagított macskanyelv * is, nagyon durva.

Az illem, meg a futókról kialakított képnek megfelelve előbb azért kértem egy pohár vizet is.

Még egy érdekes mozzanat volt, ugyanis bár (odafelé) éreztem, hogy a tempóm nem a legjobb (fedje homály a részleteket), de azért amikor lehagyott egy nő, aki szerintem lassabban kocogott, mint én (és itt most ne menjünk az ellentmondás feloldásába bele, annyit mondok csak, hogy én úgy láttam, hogy én nála sokkal gyorsabban és ritmikusabban és lazábban mozgok, a fizikai törvények meg úgy látták, hogy frászt), és ez a nő visszanézett és azt mondta nekem, hogy csak nem szabad megállni, ez a lényeg, akkor ott majdnem megálltam. Nem szeretem a realitást.

Ennyit tudok mondani a szombat esti lázról.**

Én sokat szoktam azon gondolkodni, mert az elmélet és a töprengés nekem még mindig jobban fekszik, mint a fizikai test mozgatása, hogy mennyire változott meg a futástól az életem és azt kell mondjam, hogy eléggé, de azt is kell mondjam, hogy nem nagyon. Az ambivalencia feloldásához ismerni kell engem, de igazán ám, tudni kell, hogy van bennem egy nem túl szerencsés kettősség,  melyről papírom is van (sárga), és ami alapvetően befolyásolja az életem.

Egyrészről rengeteget változtam, hiszen képes vagyok erőfeszítéseket tenni, méghozzá olyan területen, amely távol áll tőlem, tehát nem arról van szó, hogy képes vagyok-e marketing szigorlatra 5 nap alatt felkészülni (igen, sőt), képes vagyok-e Stockholmban angol nyelven megtanulni egy multinacionális cég honlapjának készítését (igen), vagy sorolhatnám tovább**, tehát nem erről van szó, hanem egy olyan területen tett erőfeszítésről, amely számomra szűz és ismeretlen és még berzenkedem is*** és így aztán fogalmam sincs, hogy ez nekem jó lesz? tudok rajta haladni? bírom? akarom? tetszeni fog? minek? Egyébként sem vagyok az a kimondottan erőfeszítős típus, lusta vagyok és gyenge és legszívesebben heverésznék egész nap a nyugágyban és olvasgatnék, hogy időnként erőt vegyek magamon és a Naptól felhevült testemet a fekhelytől elszakítva a medencében keressek felfrissülést. Jó, hát érzem én, hogy ez ciki, de mondom, lusta vagyok, de az is lehet, hogy mindez múlt idő, már nem vagyok lusta, már mozgok és csinálom és akarom és igen, egészen nyíltan képes vagyok bevallani, hoyg tetszik. A múltkor egy ismerős azt mondta, hogy rajongva beszélek a futásról, ezt adjátok össze, ezt észre sem vettem. Tehát feszítem a fizikai erőm, sosem gondoltam volna, igen, elég sokat változott az életem.

Másrészről viszont mégsem változott az életem (a belső életem, teszem hozzá), mert van bennem egy kis elszántság, nem mondom, hoyg sok (sajnos), de ahogy egy másik ismerős (sztem kicsit rosszmájúan, de lehet, hogy tévedek) írta, volt a fényképezés, abba ugyanezzel az elánnal vetette bele magam, de volt a mániákus befőzés is, na, nagy cucc, most itt a futás. Ez szerintem frusztráló és meg is haragudtam, mert ki szereti, ha szembesítik viselt dolgaival, de azért na! Részben van csak igaza. Igen, ha elkezdek valamit, belevetem magam, szeretem jól csinálni a dolgokat, szeretem, ha nem pusztán marginálisan érintem az adott témát, hanem rendesen, elvégre azért is érdekel, nem?  Előfordul, hoyg valamit ejtek, de az csak azért, mert menetközben kiderül, hogy mégsem az én terepem, ilyen van,  az önként vállalt, ám felesleges tehertől elég gyorsan megszabadulok (a futás ebben azért különleges, mert önként vállalt, nehézkesen induló és nehézkesen folytatódó, ámde nem felesleges és nem teher). Amit viszont, az rendesen, így aztán nem történt nagy változás az életemben, így értem a statikus voltot.

Azt, sajnos, nem állíthatom, hogy az adott területen végzett munka mindig tökéletes, és nincs nála szebb és jobb, azt azonban igen, hogy én a legtöbbet teszem meg a cél érdekében, s mondom ezt akkor is, ha esetenként ez sem kívülről, sem belülről nem így tűnik.

Végezetül elmondanám, hogy “ha szerda, akkor futás” jegyében tegnap 5 km-t futottam 8, 49 perc / km átlaggal és akkor ez rímel a fent írtakra, hogy nem tökéletes, de megteszem a tőlem telhető legtöbbet, ez ugyanis nekem perpill a végsebességem, ez van, majd lesz jobb is.

Az angol, aki dombra ment fel és hegyről jött le c. filmben a wales-i kocsmáros kifakad, hogy a “mi hegyünk egy domb“.

 

Szóval, hétfőn voltam ám futni (csak azóta nem volt wifink és ezzel meg is állt az élet). Abszolút semmi kedvem nem volt kimenni, mondtam is a férjemnek, hogy jaj, hát menni kellene, de egy porcikám sem és semmi kedvem, tán bele is halnék, mindenesetre ezt többször is elmondtam, mintegy bele a vakvilágba, ámde a férjemnek címezve, aki viszont nem hatódott meg, amit (most jut eszembe) én nem is értek, mindenesetre a rá jellemző tömörséggel azt válaszolta: hogy de hát tegnap nem voltál. És tényleg nem a szavak embere.

Én most éppen tanácstalan korszakomban vagyok, mennyit lehetne futnom, mennyi az ideális és kedvező és tetszetős és ildomos, így aztán arra gondoltam, rendben, 4 km-be nem halok bele, legyen hát annyi, bár az az említésre méltó dolog történt még, hogy induláskor mondtam, hogy most nem futok sokat, csak olyan 5 – 6 km-t, jegyezzük fel az eseményt és a dátumot.

Szóval, 4 km lett és próbáltam rendesen, igazian futni, nemcsak kocorászni, hanem tempósan menni, s bár még mindig túlzásnak érzem a teljesítményemmel kapcsolatban ezen szó használatát, de nem nagyon tudok mást rá, egyébként pedig nem is kell, igenis nagyon haldokoltam futottam, melynek következtében 3 perccel jobb időt futottam a távon, mint az egy hónappal ezelőtti Teliholdfutamon, lásd az oklevelemen lévő időt. Na jó, ezt nem tudom diszkréten intézni, mert nem linkeli be, ki kell írnom nyíltan, hogy 37: 36 volt.

Volt.

Hétfőn ez az idő ennyire változott és ez szerintem klassz. Nem magában, hanem az előző viszonyítási ponthoz mérve, de klassz. Szerintem egyszer még megérem, hogy futni is fogok.