Röviden úgy tudnám összefoglalni a tegnapi NKE-s szigetkört, hogy a híd túl messze van*. Mindkettő.

 Hosszabban meg úgy, hogy ha még soha nem futottad körbe a szigetet, akkor érdemes az Árpád-híd felől a városba érkezni, majd naponta többször átmenni a Margit-hídon, minden alkalommal a villamos ablakára tapasztott szemekkel, hogy egész nap aggódj, nemtudomkörbefutni, nemtudomkörbefutni, végül ne hagyd ki a gyalogos érkezést sem, hogy lásd, a sziget még reggel óta is nőtt. Hosszában.

Hatkor kezdődik a Dagadt Köcsögök Nagy Közös Edzése, én korábban érkeztem, mert öltözőt akartam bérelni, bár mint utólag kiderült, erre  (természetesen ) semmi szükség nem volt. Állati szerencsém volt, mert az öltözőt éppen akkor hagyták el a cuki, fiatal, bombatestű lányok, így senki nem volt tanúja az átöltözésemnek, így nem generálódott újabb szorongás. 

Elég sokan összejöttünk, bár nekem nincs összehasonlítási alapom, mindenesetre úgy éreztem, vagyunk elegen,  és csak reméltem, hogy a közös edzés nem azt takarja, hogy nekem együtt kell futnom mással, pláne, hogy mindenkivel, mert azt én annyira** nem preferálom. Meg lehet nyugodni, nem. Szépen mindenkit előreengedtem, menjetek csak, fussatok csak, én majd a legvégén, de Evi nem hagyott el és velem jött. Mondott valamit valami izomlázról, meg hogy 1 km után ő visszafordul, de ez csak 4,5 km-nél jutott eszébe és hát én ugyan mondtam, hogy forduljon vissza, de akkor meg már nem akart. Valamiért.

Induláskor nem találtam a runkeeper-t a telefonomon, szerintem ideges voltam, de nem baj, van másik, sőt, másikak, most az endomondo került főszerepbe, ami azért tetszett nagyon, mert kiírta, hoyg 1 liter vizet ontottam a környezetemben lévő flórára és faunára és igen, így éreztem én is.

Na, most még az is volt, hoyg beszélgetni kellett és mondhatnám, hogy azért, hogy eltereljem Evi figyelmét az izomlázáról, de nem vagyok én olyan hős vitéz, hogy másnak segítsek, mikor nekem is rohadt nehéz, szóval a beszélgetés belső, jóleső kényszer volt, két nő kocorászott és beszélgetett, bár főleg ő, valljuk be. Úgy történt, hogy a táv növekedésével fordítottan arányosan csökkent a kényszerem a válaszadásra, a sziget kezdő oldalán még kérdeztem is, meg válaszoltam is, úgy érezhettem, hogy abszolút partiban vagyok, hát megy ez nekem,  a másik oldalán már csak egyszavas válaszokat adtam (igen, nem, sajnos, de főképpen az aha játszott, az olyan kilégzéssel kicsúsztatott válasz, még éppen belefért), hogy a vége felé már ennyit sem, ott  mondta a társam, hogy na, akkor mostantól ő hosszabb sztorikat mesél, én meg majd hallgatom.

Végülis egyben lefutottuk a szigetkört, nekem a pulzusom 160 körül, Evinek viszont (beszéddel együtt) 150 alatt, egyszer majd én is szeretnék Evi lenni. 

Futás közben egyszer csak valaki rám köszönt, nem tudok másra gondolni, mint hogy a fenekem alapján ismert meg Anikó, ez milyen durva, nem?, futsz gyanútlanul és egy wampos társad rád köszön. Azt hiszem, társalogni akart, de én meg nem nagyon, mert ez már a sziget másik oldalán volt.. De aranyos volt, utána  megkeresett. Evi szerint engem mindenki ismer, pedig én direkt nem neves pólót rendeltem, még csak az kellene, hogy aki a fenekemről nem ismer meg, az a pólóm hátulján olvashassa, hoyg én én vagyok.  Nem kell az egész városnak nevetni, elég ha a felet teszi.

A legvégén még az történt, hoyg egyszerűen nem vettem észre, hoyg nem öltöztem át (érdemes volt szekrényt bérelnem), szerintem elfáradtam, vagy a társaság terelte el a figyelmem, nem tudom, de a testhez tapadó nacimban és a fenekemről állandóan felcsúszó DK-s pólómban (és még vagy három táskával) battyogtam át a hídon, csak amikor a férjem azt mondta a parkolóban, hogy áh, teljes menetfelszerelésben, akkor döbbentem rá, hoyg basszus, nem otthon vagy, ahol a földeken legfeljebb kisrókát örvendeztetsz meg az outfit-eddel, szóval, falusi lány esete a anyagvárosban***.

(állítólag nem mindig derül ki a bejegyzéseimből, hogy jó volt-e vagy sem az adott alkalom, én ezt nem hiszem, hoyg így van, de akkor összefoglalom az egyértelműség kedvéért: baromi jól éreztem magam a többiekkel. viszont nem ígérem, hogy a szarkazmusomat mindig megmagyarázom****)

Az is biztos már, hoyg én nem leszek a terepfutas.hu oldal regisztrált felhasználója. Pedig csak arra futottam, amerre kezdő koromban, Kis Tócsa, Nagy Tócsa, Postaláda, Lovak, Férjemszobra, satöbbi, de hogy ezt a helyet hogy találtam, ez valami szörnyű.  Még jó, hoyg nem bicsaklott ki eddig a bokám. Áldott aszfalt.

Viszont az igaz, hogy egészen más dolog úgy futni, hogy elindulok A-ból és nem fel-alá futkorászom, mint itt, ugye, hanem teszek egy kört, változatos a táj, tök jó. Hogy mégsem ez lesz a jövőben, annak pont a tegnapi futás az oka, emelkedők, szembeszél, volt ott minden, de nem álltam meg. Csak egyszer, amikor rám jött a hasmenés, de az meg indokolt. Mondom: emelkedők, méghozzá azok az alattomos, hosszan elnyúló típusúak, nehogy egyszerre halj meg, minden lépésnél csak egy kicsit, de gyakran. Mindig csak egy kicsit forgatta meg bennem a kést.

Ritka szar időt mentem, de az előzőek ismeretében azt tudom mondani, hogy fusson ennek alapján jobbat, akinek hétanyja van és mivel ez a mondat már nagyon régóta várt a megfelelő közegre, most elégedett vagyok, úgy érzem,  megtalálta a helyét.

Ezzel mintegy eloszlattam fejem fölül a bút és bánatot, hoyg vajon már soha többé nem futok rendesen, igenis fogok, a fejlődés ugyan nem töretlen, de előrefele mutat. Igenis.

Holnap szigetkör, csak mondom. Meg előtte nadrágvásárlás.

Amikor már futottam 1,5 km-t egyben és összesen meg 3,5 -et, akkor egyszer megesett, hogy 500 métert sem sikerült produkálnom, de azt is csak valami kínszenvedés által- na, erre igyekszem gondolni, meg arra, hogy ezen is túllendültem akkor és csupán átmeneti állapot volt, mert a másik opcióban, hogy a bevett 6- 8 km-ek után most már csak ilyen rohadt szenvedős, ólomlábas, többszöri megállással tarkított 2,3 km-ek jönnek, (hogy úgy mondjam) nem telik kedvem, konkrétabban nagyon-nagyon utálom és elegem van és elszomorított és elkenődtem és hazakullogtam.

* Illyés Gyula

Nem mertem bemenni egyedül a Nyúlcipőboltba, csak bámultam befelé és nem mertem bemenni és ez szerintem egy végtelenül szomorú történet.

Pedig akartam, hát hogy a frászba ne akartam volna, nincs cipőm, eladtam a ketteskét, az első teljesen meghalt, és én nem vagyok egy barefoot runner, futni viszont kell. És még ez sem volt elég ahhoz, hogy bemenjek. Nem tudom a konkrét okot, de valahogy az a lappangó érzés volt bennem, hoyg én még 

senki  vagyok és nem vagyok odavaló és mit is keresek én egy futócipőboltban és benéztem a kirakaton keresztül és két pasi beszélgetett, fogtak valami cipőt a kezükben és azt mondtam, hogy én ide biztosan nem és nem is. Ez nagyon szomorú és nem vicces egy cseppet sem, mert miközben a havi 70- 80 km meglesz, még mindig itt tartok, teljesen leértékelem magam, nem is tudom, mi kellene nekem.*

Végül  a decathlon-ban vettünk egyet a közben odaérkezett férjemmel, egy Adidas-t, semmi extra, sima futócipő, no name, és ez nem azt jelenti, hoyg az Adidas nekem már semmi, dehogynem, soha életemben nem volt ilyen sportcipőm, én csak azt mondom, hogy elképzelhető, hogy ugyanennyi pénzért egy jobbat kapok, ha képes vagyok felnőtt emberként viselkedni. Aki 40 fölött is ilyen béna, annak ez jut.

A cipő egyébként tök kényelmes, hosszan vívódtam azon a kardinális kérdésen, hogy 39,5-es vagy 40-es legyen, egyszerűen nem jutottam dűlőre. Bekapcsolták nekem a futógépet is, és az legalább vicces volt, mert a csaj beálította 6km-es sebességre, én meg úgy megijedtem attól, hogy iszonyat gyorsan fut ez a nyamvadt pad alattam, hoyg kértem, vegye már lejjebb, én így nem tudok, levette 4 km-re, majd még lejjebb, 2-re, de az szerinte már csak séta. Kicsit besértődtem, utána derült ki, hogy én 6, 6 km/h -val futok mostanában, de ez ott valahogy nagyon soknak tűnt. Vagy a futópad 6,6 km-e nem ugyanaz, mint az enyém.

Mindenesetre mondtam neki, hogy sajnos, roppant zavarban vagyok, megkérhetném, hogy elmenjen? Tök normális volt, nem bántódott meg.

Ma reggel kimentem futni, egy porcikám sem, annyit tudok mondani róla, és ez menetközben sem változott, de azért amikor kiderült, hogy 8,19 km-t lefutottam ezzel a tempóval, mindent elfelejtettem. Szerettem volna 8-at, hiszen a Suhanj-on is ment, de szerettem volna 9 perc/km  alá menni és úgy gondoltam, valahogy kiszenvedek magamból egy 8, 58-asat, csak tudok ennyit, nem? Nekem a telefonon a runkeeper csak a km/órát írja ki, én meg alapból sem vagyok jó matekos, nemhogy futás közben azt számolgassam, ez mennyi, van ott nekem egyéb dolgom is: Itthon viszont kiderült, hoyg 8, 42 – na, akkor javultam távban és időben is, igaz, ma hagynék mindent másra.

Ezen a tegnapi napon sokat jár as eszem, mert nagyon bánt, miközben nyilván csak magamra haragudhatok, megérdemlem, aki hülye, az megérdemli, de azért közben meg el is szomorít, 40 fölött is még itt tartok? tejóég.

* drága köcsög barátaim megmondták: fenékbebillentés. és / vagy maflás. sztem ez jó. mindenesetre legközelebb eljönnek velem.

Most éppen két cipő között vagyok,  ahogyan a katolikusok két asszony között, igaz, ők, holnaptól*.

A régi már nem jó, az újnak pedig lett lészen új gazdája, bedobtam a törölközőt, nagyobb cipő kell. Holnap újfent nekifutok a projektnek, tegnap a Decathlon-nal történt telefonos egyeztetés során derült ki, hogy nem elég, ha futkározom az áruház sorai között, de pattanjak már fel a futógépükre is. Így holnap nemcsak cipőt szeretnék venni, de egyben a napi penzumomat is lenyomom fényes nappal, nyílt téren, szerintem jó marketing az üzletnek. Este 6 körül érdemes kilátogatni a budaörsibe.

Korábban ígértem, hogy megmutatom, változtam-e, ezt tudom mára felajánlani. Úgy van tehát, hogy a férjem minden hónap elején lefényképez, így a lenti kollázson van egy 0.hónap (origó), majd az 1., a 2. és a 3. hónap eleje. Szerintem van változás centiben és kilóban is (pontosítok: konkrétan tudom), én azonban többet és gyorsabban és látványosabban szeretnék, hízni már olyan jól megy, nem lehetne a másik oldalt is kipróbálni? És nem.

Szeretném felhívni a figyelmet  a csodás papucsomra, ez a kerti vörzsön, ha tudtam volna, hogy oly bátor leszek, hogy közzéteszem, biztosan figyelek az outfit-emre. 

A lassú változásról még el szeretném mondani, hogy ismert kortárs íróink egyike (nevet nem mondok, bár, sajnos, vállalta a véleményét) azt mondta nekem, hogy kell ugyan az Aranka néni jóindulata, hogy nagyon lássa a különbséget, de mintha tényleg látszana valami. Ezen azért besírtam.

Nagyon lassú apadás várható a Dunán testen, pedig én tényleg rendes vagyok, ha összehasonlítom a téli és a mostani étrendemet, étkezési szokásaimat, s ha ehhez még hozzácsapom a heti 20- 25 km futást, akkor újból azt érzem, hogy nem fair az Univerzum. Mindenesetre a héten megvigasztaltak, hogy megy ez és menni is fog ez, szarjam már le a mérleget, tegyem a dolgom és kész. Az biztos, hoyg mindig új és új motivációt kell keresni, mert az az általános kiindulópont, hoyg szeretnék vékony(abb) lenni, nem mindig ad elegendő muníciót a hétköznapokra. Nekem most az  segít, hogy szeretnék jobban, többet, gyorsabban és magasabbra futni, ehhez pedig fogyni kell, vagyis mostanában paralel működnek a motivációk, fogyni kell, hogy futhassak és futni kell, hogy fogyhassak. Időnként a második fontosabb az elsőnél.

Mindig is utáltam azokat, akik  valamit elhagynak az étkezésükből, s ezzel máris ledobnak két hét alatt 5 kilót, de hogy, mégis hogy, kérdem én?? Én nem eszem egy csomó mindent, az élelmiszerek egy másik részét csak ritkán, nem tudom megmondani, mikor ettem egy szelet krémes süteményt, a fagyival kapcsolatban pontosan tudom, hoyg a nyáron összesen 6 gombócot nyomtam magamba, kenyeret csak reggel egy szeletet, és most ne mondja senki, hogy nagyobb lesz a jutalmam, mert megdolgozom érte, mert ez speciel nem érdekel, ebben a kontextusban én a könnyű, gyors és látványos megoldásokat részesítem előnyben. Részesíteném. Azt se mondja senki, hoyg fel sem 4 hónap alatt,tehát ne várjam, hoyg le majd ennyi idő alatt, ugyanis 4 hónap alatt én bármikor el tudok brutálisan hízni, bármikor. Na.

És azt se mondja senki, hogy biztosan a centik mennek le, mert izmosodom, ugyanis én mérem a kilókat és a centiket is, na jó, két dolog igaz, az egyik, hogy van csökkenés (de lehet, hoyg csak kinyúlt már a mérőszalag, annyit húzkodom), a másik pedig az, hogy gyakorlatilag képtelen vagyok következetesen ugyanott mérni magam, egyszerűen nem találom a múlt heti helyet, biztosan a rajtam lévő puhaság miatt.

Elkenődve csak néha vagyok, mert mégiscsak érzem a változást, igenis kifogytam már ruhákból, ami azért jó, mert ebben a köztes állapotban most pontosan egy nadrágom van, ami még vállalható, nem feszül, de nem is lóg, így az elém tárt két út közül választhatok, melyiken járjak. Fel vagy le. Le.  A kilókkal.

Határozottan nem tesz jót a futás hiánya, egyből több időm maradt az aggódásra.
Egyébként pedig mínusz 9 kiló.