Azt  is meg kell tanulni, hogy mikor ne menjen futni az ember.

Az utóbbi két hétben háromszor volt egy-egy olyan napom, amikor az egyensúly-rendszerem ( van ilyen? ) bekrepált és nemhogy csak feküdni tudtam, de azt is csukott szemmel, forgással. Nem tudom, majd helyrejön. Tegnap viszont sikerült megint egy ilyet  produkálni és bár ma reggel nagyon erős volt a kísértés, hogy nem futok, gondoltam, hogy na, ne már, légy erős, ne lustulj el, menni kell.

A frászt kell menni. Nagyjából semmi sem volt jó, de már (megint) éreztem a pálya felé menet, hoyg hagyni kellene ezt, de azzal nyugtattam magam, hogy csak 3,5 km-t futok, ahogy tudok, mert meg kell nézni, ez hogy menne. Hogy menne, hoyg  menne.. sehogyse menne.

Először is az új cipőm mégsem jó, szerintem szimplán kicsi és nem az én lábamra való, ami azért gáz, mert egyébként meg tök jó futócipő. Majd írok egyszer róla.

Másodszor volt bennem szédülés, sokkal – sokkal enyhébben, de szédültem,  nem annyira jó így kocogni.

Harmadszor olyan piszkosul bekezdtem az elején, hogy alig tudtam levegőt venni, mégis minek, mondja meg valaki, ha tudom, hoyg nem tudom ezt a tempót hosszan produkálni, noch dazu nyűggel a testemben, minek kezdek így? Ennyire vagyok hülye, na.

Még az is volt, hoyg elvergődtem 1, 2 km-ig ezzel a számomra tényleg remek tempóval és visszafordultam, mondván, ez a 3,5 fele… mikor rájöttem, hogy nem ez a fele, akkor megálltam, hoyg utána el se bírjak indulni. Próbáltam, valahogy 1, 66 km jött össze, majd hazakutyagoltam.

Szerintem szimplán arról van szó, hogy a cipőt adjam el, ill. ne képzeljem, hogy a Suhanjos 8 km nekem alap lenne.

Én azt már megtanultam, hogy egy futóversenyre a legfontosabb felszerelés a klotyópapír*. Anélkül mostantól sehova.

Egyébként meg  váltóban harmadikok lettünk.

Nem leszek összeszedett, verseny után nem tudok,  és ha lehet, ne javítson ki senki, hogy előtte sem.

Szóval, tegnap menni kellett futni és sokat és versenyre, ezek mindegyike önmagában is elég, trióban FB-on a különös kegyetlenséggel elkövetett események közé sorolandó. Reggel még eléggé észnél voltam, déltől jött a mindent beborító nagy para, majd 2-kor eszembe jutott, hogy muszáj befestenem a hajam, így nem mehetek (negyed 4-kor ment a buszom), 3-kor pedig úgy döntöttem, az életnek nincs értelme.

Elég korán kiértünk a helyszínre, ez azért célszerű, mert így sokkal többet idegeskedhet az ember. Kaptam DK pólót, felhúztam rászorítottam a testemre, a későbbiekben ennek még lesz jelentősége. Létezik a beszéd-tett elmélet**,  szerintem ennek egyik speciális fajtája, hogy amint DK pólót húzol magadra, már DK tag vagy. Szólítsatok ezentúl egyszerűen köcsögnek.

A Suhanj nekem debütálás is volt, szeretek többször debütálni, Esztergomban életem első versenyén voltam, itt meg egy csomó olyan emberrel találkoztam, akikkel eddig virtuálban nyomtuk. Mind nagyon kedves, azt mondták, hogy jobb vagyok, mint a fényképeken. Szerintem jóban leszünk.

A versenyről meg nem is tudom, mit írjak, olyan stresszben voltam, hogy az első másfél órát a váltóhely mellett töltöttem és ordítottam, ahogy tudtam, nagyjából mindenkinek, az egyiknek, mert DK-s volt, a másiknak, mert csapattársam volt, a harmadiknak meg, mert kedvelem, meg hát nézd, hogy fut, uramisten, hűdecuki, biztassuk, már megint itt jár, mindjárt vált, bírja még ki, tejóég, ez továbbfut – valahogy így.

A váltás úgy történt, hoyg az egy darab chipes rajtszámunkra bugyigumit kellett fűzni és azt a derekunkra fűzni (majd váltáskor kibújni belőle, a másiknak meg belebújni), de én mondtam a csajoknak, hogy hadd lehessek már én az etalon, az én derekamon kössük meg, mert ők túl pilinszke testűek, így legfeljebb lecsúszik róluk, de rám legalább rám jön majd. Én azt hittem, macerásabb lesz, de nem. Hiába, a profizmus, ugye. 

A csapatomat DK Übercsapatnak hívtuk,  most mit (ál)szerénykedjünk. Ha egy dolgot kellene említenem a csapattal kapcsolatban, nem a versenyt mondanám, hanem azt, hoyg engem akkor hívtak meg ide, amikor még 2 km-t sem tudtam egyben kocorászni, szerintem ez olyan fokú bizalom és biztatás, ami a tényleges futásnál is fontosabb, mert így is vállaltak engem, tehát annak fényében is, hoyg ezzel nekik sokkal többet kell majd futniuk. Meg kellett már végre tapasztalnom, hoyg milyen csapatban dolgozni, egy felé húzni a szekeret úgy, hogy mindenkinek pozitív legyen a végeredmény, szerintem ez sikerült. Judit, Kata, Anett – kalapemelés. Mélyen.

Egyébként meg úgy volt, hoyg egyben lefutottam 8 km-t, gombócból is sok, ennyit még én soha. Mikor már érett az idő, hoyg én következem, mert Judit a laza 2 órásának a végén jár, és már ott álltam a váltópontnál, akkor (sokadszorra) megint rám jött a hasmenés, ezen azért szeretnék még dolgozni, mármint ennek kiiktatásán, főképpen, hogy addigra nem volt már WC papír, ne tudjátok meg. Ott azért én rekordokat futottam. Bé variációnak még ott van a lehetőség, hogy a nyakamba akasztott hengerrel futok.

Mindenesetre nekilódultam, iszonyúan figyeltem, hoyg csak nyugalom, Zazikám, úgyis lehagynak, úgysem számít, te csak menj, ahoyg szoktál, ne kapkodj, ne rohanj, csak menj – ennek ellenére az első “uramatyámmindjártmegállok” a starttól 500 méterre lévő fordítónál volt, nem mondom, hogy nem estem kétségbe, hogy mi lesz itt, de szerencsére a DK által olyan 300 méterenként kihelyezett tagok mindig ordítottak egy olyat ( a sziluettem, ugye), ami továbblökött. 

Sokan drukkoltak, sokan úgy ám, hogy bekiabáltak, hoyg hajrá, Zazi / hajrá, Rita, ez jó, tartsuk ezt meg,  kérem tisztelettel, cserében erős orgánumú hasonló kiabálást tudok felajánlani. Csereszabatos.

Ez mind semmi, egyszer még az is megtörtént, hogy én kocorásztam nagy boldogságban, ja, mert azt nem mondtam, hoyg az első 2 km után elkezdtem jól érezni magam, szabad ég, kellemes 18 fok, régi cipő, sok futó körülöttem, zihál mind, tehát nem vagyok kirívó, nem tudják, hol járok, tök jó volt, igazi örömfutás, szóval, futok ebben a szigetmonostori töltésen kialakított nagy világbékében , mikor hallom, hoyg valaki meg akar előzni, de azért ez nem ritka esemény nálam, nem lepett meg, hoyg úgy mondjam, viszont egyszercsak átfogja a vállam és azt mondja, hogy jól sejtem, hoyg te vagy a Rita? hajrá! Nagyon remélem, hogy hallotta a belső köszönőmondataimat is, mert félő, hoyg nem mind került felszínre a cserepes szám által.

Volt egy kritikus szakasz, én ugyanis, ha egyáltalán, akkor a tökéletesen sík terepet preferálom, itt meg orvul beraktak egy legalább 1, 5 %-os, számomra király kategóriás hegyet emelkedőt, áldottam az eszem, hogy itthon egy párszor gyakoroltam az ilyenen történő méltóságmegőrző felkúszást, ha ez nem lett volna korábban, tán ott halok meg. 

És a legszebb. Úgy volt, hogy én 3 kört, tehát 6 km-t futok elsőre, esetleg a végén, külön  még egy 2 km-t, így is közelítettem  meg a fordulót, ott azonban azt mondta nekem a kontroller, hogy a legközelebbinél a Fibonacci– számsort kérem, mire a vele lévő (szintúgy) tréfás fiú még hozzátette, hogy és évszámokat. Kellett vagy 300 méter, mire ezt felfogtam, de paralel már azt is tudtam, hoyg én ezt tudom, így aztán odakiáltottam a csapattársaimnak, hoyg tolok még egy kört, mert dolgom van a  fordítónál, szépen lefutottam még azt a 2 km-t, majd a fordítóhoz közeledve odakiabáltam, hogy a Fibonacci – számsor első néhány tagja a következő és felsoroltam 13-ig, majd nagyvonalúan még annyit mondtam, hoyg satöbbi. Évszámokra (szerencsére) nem került sor.

Elég sokan lehagytak, konkrétan mindenki, de egyszer azért volt olyan is, hogy egy pasi / fiú*** belesétált a futásába, de ezt olyan tempóval tette, hoyg nem bírtam lehagyni, mentünk egymás mellett és zavart a közelsége, még inkább a tény, hogy hiába erőlködöm, és mondtam neki, hoyg barátom, most vagy te kezdj el futni vagy én kezdjek el gyorsabban és ekkor elváltunk. És nem a második opció miatt.

A körök folyamán egyre jobb lettem, az utolsó 2 km volt a legjobb és szeretném remélni, hoyg ebben a hirtelen fellépő hosszútávfutó hajlamomnak van szerepe, nem annak, hoyg ekkor fedeztem fel, hoyg a DK póló felcsúszik a derekamon és az egész fenekem premier plánban látszik a mögöttem futók számára, s a kiszámítható pánikomban ennek minél gyorsabban véget akartam ennek vetni.

 És hát hogy harmadikak lettünk a női váltók között, az milyen már? Természetesen tisztában vagyok vele, hoyg nem miattam történt mindez, de azért akkor is, über a csapat, na. Mondta is a Judit, hogy a díjként kapott rosé-t az Utrabalatonon fogjuk meginni. 😉

*** sötétben minden fiú pasi

Na, kérem szépen.

Éppen alhattam volna sokáig és éppen ildomos is lett volna, mert kiöregedtem kinőttem én már az egész éjszakás bulikból, ehhez képest … (legyintés).

Összepakoltam a menetfelszerelést, amit a férjem Győr érintésével viszi Szigetmonostorra, nem fűzök hozzá kommentárt. A pogácsákat megsütöttem, eleinte a rendes háziasszonyi elánnal, mert az milyen cuki, hogy kis 3 centis pogácsák, ennek azonban igen hamar végeszakadt. A futóknak úgyis kell az energy, egyenek féltenyérnyi pogácsákat, slussz.

Na most az  van, hogy még nagyjából 30 óra és futni kell. Sokat.

Itt van hát a Suhanj, amikor is 6 órás futás lesz, ebből nekem nagyjából egyet kell, a tegnapelőtti csapatmegbeszélés értelmében talán 3  és 4 között, vagy talán fél 4 – fél 5 között, nem is tudom, a lényeg, hogy akkor, amikor a többség édesdeden alszik. Remélem, én ébren leszek.

Nem tudok másra gondolni, minthogy az irántam való jóindulatból teszik az általam belőtt versenyeket éjszakára, emlékezzünk a THF-re, ahol is 10-kor rajtoltunk, végülis ki a  fene akarja fényes nappal közszemlére tenni a testét,  én aztán nem. 

Egyelőre úgy vagyok, hogy nagyjából óránként nézem az időjárásjelentést, hogy tényleg 16 fok lesz holnap éjjel? Ha 18 fölé megy, sikítok.

Nem tudom elképzelni, hogy én ott fogok futok, pedig próbálom, de nem megy, kevés a fantáziám. Hogy én része leszek egy nagy egésznek, hogy én a  

csapatban, 

ez nemhogy így, egyben, de még külön sem megy. Azt, hoyg képes vagyok-e egy órán keresztül futni, azt sem tudom, nem tudok semmit, alakulóban a szokásos para, beszűkült tudat. Ezerrel pörgés adott témán.

Annak pedig, hogy nem télen futunk, különösen tudok örülni annak fényében, hogy mit viszünk magunkkal, mert legalább a magamra húzandó cucc nem foglal sok helyet. Viszünk ugyanis egy sátrat, néhány hálózsákot, egy termosz tejeskávét, egy szakajtónyi pogácsát, néhány tepsi kekszet, fejlámpát, takarókat, összecsukható székeket, egy Nikon D 80ast, és nagyon töprengek, hogy a varrógépem ne dobjam-e még be. Esetleg a vasalót.

A régi cipőmben futok, nem bírtam még magam rávenni, hogy az újban kísérletezzem, bár állítólag itthon kell ezt megtenni, csak hát ebben a 40 fokban a bugyi  – melltartó kombinációhoz nem annyira passzol a zoknis futócipő. Viszont ezt a cuki kis zsákot a THF-en kaptam, ebben utazik a régi,  már ezért megérte futni, ilyen haszonleső vagyok, na. 

Szeretem olvasgatni a szavakat, felelevenítik az első versenyt, minden szó rám vonatoztatott tartalommal telik meg.

 Szóval, holnap éjszaka futok. Csapatban. Sokat. Mondanám, hogy aludjon minden olvasó jól, ne is törődjön vele, hoyg én éppen futok 60 és még ki tudja, hány percet, de az igazság az, hogy ezt nem tudom őszintén elírni. 😉

Meg még azt is szeretném mondani, hogy aki a “miért izgulsz? csak futni kell” kommentet megkockáztatja, az már készítheti is a büntetést a később megadandó számlaszámra.

A tököm tele van ezzel a hőséggel, sajnos, 37 fok fölött nem tudok disztingválni.

Ugyanazt futottam, mint tegnap, cuppra ugyanazt, de nem volt egy méter sem, amit élveztem volna. Mivel nekem 3 km körül kezd jó lenni, addig csak előjáték van, nyugodtan kijelenthetem, hogy a teljes szex elmaradt, az egész 6,7 km egy egy órás előjáték maradt, hogyne lett volna elegem. Hát basszus.

És még taxit sem hívott nekem.

A Nap meg csak ontja, ontja sugarát kurvára süt reggel 6, 20-kor is.