Magnézium. A lábába. A balba. El is felejtett nyöszörögni begörcsölni.

Szóval, túl  a víruson, mehettem futni. Ez a lényeg. Az éjszakai 10 perces esőnek köszönhetően az ajtón túl  Indokína köszönt rám, mire a futópályámhoz értem, már meg is izzadtam. Elfelejtettem bemelegíteni, hogy nekem erre mindig figyelmeztetnem kell magam, az döbbenet. Bezzeg a runkeeper-t bekapcsolni nem felejtem el…

A hétvégén Suhanj… Szólnom kell majd a csapatomnak, hogy  stroke gyanús fejjel érkezem a fordulóhoz, ne lepődjenek meg, ilyen a fizimiskám és ugyanez lesz a vállalt táv végénél is, de az legalább érthető. 1, 8 km-nél (a házi fordulómnál) itt szoktam pihenni egy rövidet, azt hiszem, túl nagy a kies környezet csábítása.

1, 8 km után meg csak futok, fel-alá cikázom az aszfalton, nagyon bírom, hogy az autósok diszkréten kikerülnek, bár szeretném megjegyezni, hoyg fogytam egy kicsit megint, lassan elég lesz egy kisebb kör is.

A mai adagom 6, 65 km, igyekeztem egy órát futni, elvégre mindjárt Suhanj van és nekem egyre jobban tele a gatyám, miközben egyre jobban úgy érzem, hogy menni fog. A kettő között húzódó ellentmondást számon kérni nem ér.

Ha voltak kétségeim (és meg lehet nyugodni, vannak is) a fejlődésemmel kapcsolatban, hogy nem megy, hogy egy helyben toporgok (futással kapcsolatban ez különösen demoralizáló), hogy nem tudok többet és nem tudok gyorsabban, akkor ezt a démont ma mára elűzzük, mert ahogy több DK-s futótársam is megmondta (márpedig ők mindig tudják az igazat), hol van ez a 75 métertől és hol van a 11 perces km-től. Ráadásul 11 perces akkor volt a km, amikor még csak egyet futottam belőle, mármint 1 km-t. 

Most pedig mielőtt megveregetné bárki is a vállam, elmondom, hogy nyújtani is elfelejtettem.

Szóval, azt találtam ki először, hogy majd én csinálok magamnak edzéstervet, ami pedig így hangzik: fuss, ahoyg jólesik. És néha még egy kicsivel többet is. Most, hogy talán már tudok 6 -7 km-t kocorászni, teljesen elérhető közelségbe került a havi 100 km-es táv teljesítése, hiszen ez 4 hetet figyelembe véve hetente 25 km-t jelent, az pedig a heti 4 futásra elosztva átlag 6,25km-t. Szerintem ez teljesíthető. Nem mondom, hogy nem kenegetnek hájjal, miközben ezt írom.

Csakhogy. Kell ez nekem? Mármint a sok futás kell, az már nem is kérdés, de az, hogy kell-e 100-asnak lennem, az felveti azt a kérdést, hogy nem esem-e bele a kilométerek hajszolásába. Természetesen szeretném én azt elérni, hogy hetente fussak 100 km-t (muhaha), vagy akármennyit, de nem kellene-e józanabbnak lennem?  Gyakorlatilag most kezdtem, van jelentős túlsúlyom és van két olyan térdem, amelyek egyszer használatosak, ha elcseszem őket, többet soha vissza nem térnek eredeti állapotukban. Éppen tegnap figyelmeztetett egy kedves csoporttársam, hogy azért ügyeljek a táv növelésére, egyik hónapról a másikra ne akarjak +  40 %-ot ugrani, bármennyire is jólesik a tudat, hogy na, milyen frankó csaj vagyok*.

Igazából én nem tudom, erre mi a szokásos válasz, mennyivel lehet növelni  az adagokat? Mondjuk, hónapról hónapra? Túlsúllyal?  De rendessel ám…

Júniusban 45 km-t futottam, júliusban pedig 66 km-t, de azt hiszem, itt az utolsó napok dobták meg a számlálót, amikor kiderült, hogy 6 – 7 km is jöhet. Valószínűleg ennek köszönhető, hogy elragadott a hév (de csak kis időre!) és úgy éreztem, hogy én már bármit. Hajlamos vagyok ennek gondolására, szerencsére átmeneti állapot, lenyugszom, majd ezzel a higgadással egyidejűleg át is esem a ló másik oldalára, hogy én semmit.

Száz km-nek szónak is egy a vége, nem akarnék rágörcsölni erre, terveim szerint a heti 3 futást 4-re  cserélem, s nagyjából 6 km-eket szeretnék kocogni, ill. az egyik alkalmat szeretném rövidebb, ám intenzívebb tempójú szakaszra váltani, úgy képzelem, hogy előbb nekifutok egy 2 km-es szakasznak, ahol cél, hogy 8 perc /km alá menjek, majd ha ez megvan, akkor 100 méterekkel nyújtom a szakaszt, hogy egyben legyen egy 3 km-es olyan etapom, ami már hellyel-közel vállalható idővel megy.  Egyszer olvastam valami versenyről, hogy 7, 20-as a záróbusz, nnna, az még most is mission impossible-nek  tekinthető.

Szóval, az a helyzet, hogy józan és megfontolt vagyok, van egy ilyen oldalam is, néha előveszem, leporolom, megnézem vele magam a tükörben, s úgy döntök, többször kellene használnom, hiszen olyan jól áll. Ez a józanság azonban nem jelentkezett akkor, amikor úgy döntöttem, a hónapról hónapra lefényképezett változásaimat közzéteszem. Nem ma, hanem a köv. hét elején.

Tegnap délelőtt 10-kor be kellett mennem a szokásos, heti beszerző körútra, tudjátok, városi levegőt szívni 35 fokban a legjobb. Előtte azonban még elmentem futni, bár nem tagadom, hoyg már felöltözve, pucc-parádéban is képes voltam azt mondani a férjemnek, hoyg na, ehhez ma nekem semmi, de semmi kedvem. De azért csak kimentem.

6,62 km lett a végén, kerek egy órát akartam futni és ennek oka van. Az a helyzet, hogy mindkét versenynél, tehát a Teliholdfutamnál és a jövő szombati Suhanj-nál is egyformán alakultak a dolgok – amikor még nem volt meg nekem a táv, már akkor bizalmat szavaztak nekem. Úgy, hogy én nem is hittem benne, hoyg meg tudom csinálni. Még másfél km-t kocorásztam le, amikor Ági már hívott a 4 km-es THF-re, nevetgéltem is, hogy hahahaha. A Suhanjos csapatom ugyanígy hívott meg magukhoz, amikor még 2 km-t sem tudtam egyben lefutni. Pedig nem vagyok nagy szám (másképpen viszont éppen, hoyg nagy szám vagyok, ugye) és mégis.

A Suhanj-on először 2 x 2 km-t vállaltam, de úgy ám, hogy azt éreztem, ez bőven több, mint amit én tudok, tehát nagyon oda kell tennem magam, hogy meg tudjam csinálni és azt sem feledtem, hogy az, hogy én csak ennyit, az azt is jelenti, hogy a csapatomban lévő mások három csajnak viszont nagyon sokat kell vállalnia, elvégre 6 órát kell egyfolytában futni, mi ebben az én távom? Porszem. Sem.

Közben árnyaltabbá vált a kép, hiszen tekintve, hogy a héten már futottam adagonként 6-7 km-t, elképzelhető közelségbe került, hoyg talán tudok egy órát vállalni a hatból, ehhez az kellett, hogy még egyszer kipróbáljam magam, tényleg megy-e. Nem az számít (hála Istennek!), hogy iszonyat gyorsan fussak, vagy, hogy az 1 óra alatt iszonyú sokat fussak – bár nem lenne hátrány… – , hanem az, hogy tudjak egy órát egyben futni. Egy órát. És még csak futni sem kell, bármikor belesétálhatok, folytathatom, a lényeg, hoyg vállalom-e ezt?  Végül vállaltam.

Így aztán a jövő szombaton, a versenyen, egyrészt megismerem a csapatom (egyelőre virtuálban nyomjuk), másrészt újfent debütálok, ezúttal hosszútávban, mit tegyek, nem aprózom el, én már ígyen he. Csak ne lenne tele a gatyám.

Holnap pedig nagy nap lesz, mert összesítek, számvetek, havi tervet írok, stratégiát, taktikát, mindent.  Ja, és reggel futok.

Szeretettel üdvözlöm itt azt a két embert, akik a “futás ciki” keresőszavakkal jutottak el hozzám. Ez megint a világ oly dolgai közé tartozik, melyeket nem értek, ellenben elfogadok.

Szóval, hogy 7,56 km volt a  napi penzumom. És emlékezzünk meg a 75 méteres kezdésről. Igazából én nem akartam ennyit, sőt, 2 km körül volt az az érzésem, hogy ebből 5 sem lesz, hogy aztán 3,52 km-től kezdve jól érezzem magam. Ez van, nekem kell 3 km, pedig tényleg bemelegítek. Legalábbis azt képzelem.

A képen remekül leolvasható, hoyg cikázom a két falu között, miközben erős késztetésem van, hogy minden autósnak odakiáltsak, hogy már másodszor / harmadszor futom ám a távot, azért ilyen a fejem. Különben is megvan az előnye annak, hogy ugyanazon terepen, nagyjából ugyanabban az időben futok, ugyanis tudom, hoyg merre mennek, kik mennek az úton*. És viszont.

Az utolsó 500 méter már nem esett jól, bevallom, de akkor már úgy voltam, hogy az pont 100-szorosa a kezdeti 75 méternek, nehogy már ne toljam le. Szóval, bontsunk pezsgőt, 14 hét alatt értem ezt el és most itt fogok dekkolni egy darabig, sőt, még azt is mondom, hogy nem lesz ez mindig 6, meg 7 km, majd ahogy jön. Ha 3 km, akkor 3 km.

Azon gondolkodtam közben, hogy ugyebár azt mondják, hogy az agyban dől el minden, de én ezt speciel nem hiszem el,  legalábbis nem teljesen, viszont azt tudom, mert egy doktornővel beszélgettem az anorexiáról (nem én voltam  a páciens…), hogy az agy kap a testben / szervezetben abszolút prioritást, tehát amikor pl. az anorexiás alig vesz magához táplálékot, akkor szép lassan leállnak a szervek, mondjuk, előbb a vese, aztán a máj, beáldozza őket a szervezet, hoyg az agy még működjön. Kényszerből kevesebb üzemanyaggal kell működnie, így a fennmaradáshoz az alacsonyabb rendűeket dobja be / ki.

Ez most azért jutott eszembe, mert van ez az ismert mondás és szoktam magam figyelni, hoyg amikor már megállnék futás közben, akkor mi az, ami miatt megállnék.

És nem tudom. Azt tudom, hoyg olyan gyakran van, hoyg azt mondom, hogy na, most van az elég, most aztán már mindenem fáj (ez nálam a bal lábat jelenti) és rohadtul, aztán még megyek tovább és akkor megint elmondom, hogy itt a vége és úgy megállok, akkor megint még tovább megyek és még általában az is elhangzik, hoyg aztajóbüdösmindenit, azt hiszem, akkor szoktam tényleg megállni. Ez most akkor hoyg van? Ez a test vagy a lélek? Szerintem mindkettő, mert előbb az agy üzen, hogy barátocskám, game over, de a test még továbbhalad, hogy végül mégis győzedelmeskedjen, vagyis, hoyg megálljak. Vagy nem? Tényleg nem tudom, de szoktam figyelni magam, sokszor eszembe jut ez a szöveg.

Holnap meg pihenőnap, de nyakamon a Suhanj a 2 x 2 km-es etapjaimmal, nagy az izgalom,  hogy tudom-e majd csinálni és most nem kell nevetni, mert ez a 7 nem az a 2, csak ennyit mondok.

* Radnóti

Nem titok, hogy nagyon szenvedős héten vagyok túl, tegye fel a kezét, aki nem; semmi sem esett jól, a futás végképp nem. Kínszenvedéssel összehoztam valamit, hogy mégse 0 legyen, de hagyjuk. Ez az egész hét  (a hőség, a cipő, hogy nem ment a futás) ment a kukába.

Tegnap este egy barátnőm még megkérdezte, hogy megyek-e futni, mondtam, hoyg eszem ágában sem, majd kedd reggel, elég volt a kudarcokból, hogy aztán ennek a jól felépített logikai rendszeremnek ellentmondva mégis 5-re állítsam be az ébresztőt. 6 -kor kint voltam, régi cipőben, az újba ugyan beledugtam a bal lábam. Majd…

Na, de nem ez a lényeg, hanem az, hogy az első 3 km (figyelitek, mit írok??) oly vacak volt, rendszeresen begörcsölni készülő bal vádlim hozta magát, én ezt nem értem, minden bajom ebbe a lábba koncentrálódik, nekem az egész bal lábam az Achilles-inam. Meg kellett állnom kétszer 10 másodpercre, én nem szoktam belesétálni, addig futok, míg csak bírok, aztán meg pihegek, majd folytatom, szóval, ez nekem nettó hossz.

És esküszöm, hogy közben azon gondolkodtam, hogy mi a motivációm. Mert hogy nem a táv, az biztos, a tempóm megint csak nem esélyes, valaminek pedig lennie kell, ha én ezt csinálom, nem létezik, hogy itt szenvedek a semmiért. Eszembe jutott egy rajz, amit egyszer lementettem, s bár utólag kiderült, hogy nem a futásról szól, mégis berakom ide, mert ennek alapján kezdtem el összeszedni magamban (ne felejtsük el, hogy éppen begörcsölni készült a lábam, k. meleg volt, izzadtam és  nem úrinősen), hogy mégis mi a jó ebben nekem.

És miközben tehát húztam a bal lábam,  elkezdtem összeszedni.

1. fogyok. nem gyorsan, nem látványosan, de mégiscsak. feltételezésem szerint ez  a tempómmal lehet összefüggésben, mert egyik sem valami fényes, majd megkérdezem a konteo-sokat, mi a véleményük erről az eleddig még fel nem derített világméretű összeesküvésről.

2. nem dagad úgy a bokám, pedig a túlsúly ezzel a hőséggel megspékelve az egyébként sem karcsú lábaimat rendesen megdagasztja. gondolom, jót tesz a vérkeringésemnek, a sok ülés után végre dolgozik a szív. meg a lélek.

3. az anyagcserém jelentősen javult, mióta rendszeresen mozgok, nem részletezném, de napjaimat a legkisebb helységben kezdem, a többi fantázia kérdése.

4. egy éve vettem észre, hoyg veszettül zsibbadnak a kezeim éjszaka, nappal nem, de éjszaka valami rettenet. sok ülés, rossz  testtartás, nem mozgás, gerincsérvesedés. ennek lőttek, szinte teljesen elmúlt, nagyon ritkán fordul elő.

5. küszködöm egy nem túl szerencsés mentális betegséggel, majd egyszer mesélek. a lényeg, hogy ez elmúlni nem fog, így maradok mindörökre, viszont a rendszeres mozgás mégis segít, volt, amikor megmentett, nem viccelek.

6. nőtt az önbizalmam. azt a szintet még nem sikerült elérnem, hogy egy flegmán válaszoló eladónak visszabökjem, hoyg kisöcsém, velem így nem beszélhetsz, én már 1 … 5   6,3 km-t futok egy alkalommal, de azért haladok. hosszú az út, de ráléptem. meg tudok csinálni valamit, amiről azt gondoltam, hogy soha. hogy SOHA.

7. feszesebb a bőröm. csak kívülről nem látszik.

8. nőtt a szexuális étvágyam, szerintem ezt nem kínos leírni, eddig sem volt rossz, most még jobb. ezzel számoljon, aki futni kezd. párkapcsolatban élők előnyben.

9. fantasztikus embereket ismerek meg, komolyan, csak ámuldozom. mostanában többet élőben is, nemsokára még többet és mire megvénülünk* meghalok, kiderül, hogy egész jó hely ez a Föld.

Más nem jutott eszembe, viszont mire ezt így szépen végiggondoltam, a begörcs oldódott és elkezdtem úgy érezni, hogy ah, kezdek érezni  valamit, és még elkocorásztam 3,3 km-en át, közbeiktattam egy emelkedőt, majd visszafutottam, hoyg befejezem, de nem akaródzott és még eldöcörésztem egy kicsit, ahonnan vissza is kellett jönni, szóval 6,35 km. És 7 cm.

De nem a táv a legjobb ám, és nem is a tempó, hanem az, hogy megint igen jó volt, nem fájt, nem görcsölt, nem szédelegtem, levegőt is kaptam, és csak futottam, futottam és ezt most akkor szeretném még tizediknek iderittyenteni.

10. futni valamiért jó. én nem tudom, mi ez, de jó nagyon.